Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

A kezdetek

— Nagyapa, én nem bírom ki holnapig, hogy ne lássam! Még aludni sem tudnék! Na, ne kínozzon!

Nusi néni is tódítja:

— Nagyon szeretném látni, nagyapa, hátha nem is platina, talán hamisítvány.

Mintha bizony a szegény Nusi néni hivatott lett volna a karátjelzésre is!

A könyörgésnek olyan áradása vette körül a fáradt, kimerült öregembert, hogy végre is engedett, s nekem megmagyarázta, hogy íróasztalának melyik fiókjában van, csak gondosan abban a rendben tegyek vissza mindent, mint ahogy találtam. A két nő természetesen kísért, mert a meglátás első pillanatát is élvezni akarták. Az öregember váltig mondja nekik:

— Ti csak maradjatok, megtalálja azt a Bendegúz is.

De a marasztalásnak nem volt ereje. Alig bírtam velük, olyan türelmetlenek voltak, amíg a zsúfolt fiók iratait szép rendben szedegettem, egyre sürgettek s kérték, hogy „Aztán majd ráérsz visszarakni, csak a platinát keresd” — mondták minden köteg papír kiemelésénél. Végre a fiók legalján megtaláltam a papirosba takart burnótszelencét, amiben még úgy félig tubák is volt, amit még az édesapja hagyhatott benne jó 60 évvel ezelőtt, mert maga Szilády Áron soha nem tubákolt. A szelencét Baby szinte rohanva vitte a szobákon keresztül, szaladt utána Nusi néni is álmélkodással, s a kincsre bukkanó ember lobogó fantáziájával. Én az iratok gondos visszahelyezése után mehettem csak, amikor már az öregember tartotta kezében a remek ötvözetű szelencét, s magyarázta unokájának, hogy a fedelén Szevasztopol ostroma14 látható, amint hajóról lövik a várfalakat. Ez a csatajelenet művészi kivitelben ékesítette szelence fedelét, belsejében pedig aranylemezek voltak beleerősítve, de láthatóan lemezek voltak s nem aranyozások. A födél alja is arannyal volt bélelt.

— Ez a szelence drága emlék nekem, mert ezt az édesapám Tisza Kálmántól kapta emlékül arra, amikor a szomorú 49-es fegyverletétel után együtt bujdostak a Bihari hegyek szaka- dékain át az egész Erdély-széli apró falvakban. Szívesen odaadom neked kislányom, de őrizd meg nemcsak az értékéért, hanem az emlékéért. Csak a végső szükség esetén értékesítsd. Hiszen alig hagyhatok reád valamit, pedig ha a boldogult édesapád nem olyan könnyelmű, mint amilyen volt, annyi mindent hagyhattam volna, hogy nem győznéd az árukat elkölteni, ha okosan élnél vele egész életeden át.

Babyka ekkor már menyasszonya volt Morell Gyula testőr századosnak. Éppen ott voltam, amikor a következő hét szombatján az esti gyorssal a szokott látogatásra megérkezett. A szertartásos csókolózás után az első kérdésük a hölgyeknek ez volt:

— Na, mit adtak a platinaszelencéért?

A mohó kíváncsiság csak úgy ragyogott az arcukon. Én úgy elhűlve hallgattam, mert a kérdésükből tudtam meg, hogy a szelencét áruba bocsátották, s nem várták meg a végső szükséget vele. Morell olyan fanyalogva mondja:

— Sajnos, nem sokat ért, mert csak ezüst volt. Azt mondta a kereskedő, hogy a belseje többet ér, mert az csakugyan arany, de a külseje bizony csak ezüst. A vésés rajta érdekes, de nem művészi, ezért 2.000 koronát adott érte.

Nusi nénit nagyon leforrázta a hír, Babyka is elszomorodott. Arra számítottak, hogy a menyasszonyi kelengyét megvehetik rajta. Sok szükségükhöz mérten az a 2.000 korona csakugyan csekélység. Irma néni — az örökké vidám — állt aztán Morell védelmére, akinek szemrehányást tettek, amiért nem mutatta meg más régiségkereskedőnek is.

14 A krími-háború (1853-1856) idején.

19