Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Az utálat s megvetés érzése futott át rajtam, ahogy megfogta a fehér pénzjegyeket, s olvasni kezdte; figyeltem Szilády arcát, s azt vártam, hogy ezt a sötét aljasságot a szemére veti, vagy értésére adja, hogy ezt a pénzt a közforgalomban nem használhatja, ez csak arra- való, hogy valaki a fizetés látszatával megszökjön a kötelezettsége alól. De nem szólt semmit, arcán a haragnak nyoma sem volt látható, csak bizonyos lehan- goltság, megszégyenülés borult reá. Mikor Nagypál Imre uram a kétszer is átolvasott százasokat átolvasásra Szilády felé nyújtotta, azt mondta neki az asztal sarkára mutatva: — Tegye le oda Nagypál Imre uram, hiszen láttam, kétszer is megolvasta — s ezzel elfordította fejét a pénztől, mint aki azzal az értéktelen, rongy papirossal igazán nem törődik s pénznek nem tekinti. — Hála Istennek főtisztelendő uram, eleget tehettem a kötelességemnek ebben az esztendőben is, kívánom szívemből, hogy használja el jó egészséggel, s engedje a jó Isten, hogy még számos esztendőt érhessen erőben, egészségben, s ne legyen köztünk baj, amint eddig sem volt a 35 esztendő alatt, mert arra törekedtem mindég, hogy a kötelességemnek eleget töhessek. Mert én előttem az a böcsület! Szép dikciója után tiszteletadással nyújtotta kezét Sziládynak, majd nekem is, és jó egészséget kívánva eltávozott. Még nem válthattunk szót magunk között, amikor Nusi néni, ez a nyomorúsággal teli asszony, már az irodában termett, s a szomorúan foteljében ülő Sziládytól azt kérdezte: — Megfizetett nagypapa Nagypál bácsi? Jaj! Alig vártuk! — s úgy nézte az öregember kezét, azt vélve, hogy a pénzt még a markában tartja, hiszen nyomban megjelent, s még a fiókjába nem tehette bele. Az üres kéz láttára Nusi néni kérdőleg tekintett rám, mert olyan türelmeden volt szegény, hogy percekig sem bírt nyugodtan várni. — Talán nem fizetett? Haladékot kért? — de ezt olyan révetegen, félhangon kérdezte tőlem. Intettem neki, hogy fizetett, s az asztal sarkára mutattam. Nusi néniből föltört a sikoly: — Jaj, a nyomorult gazember, hát fehérpénzzel fizette ki az árendát, amikor mi kékpénzzel tartozunk mindenkinek! S kitört belőle a zokogás keservesen. Szilády csak azt mondta: — Nem hittem volna, hogy ezt megteszi. Nusi néni hangos sírására berohant Babyka, majd Irma néni, s mindnyájan a kétségbeesés szavával mondták el csalódásukat. Nagyon ingerültté vált Szilády, azért én azt mondtam, hogy hagyjuk magára most a főtiszteletű urat, hátha azzal tett jót a családnak, hogy ezt a szemérmedenséget elkövette, hiszen nincsen szerződés, s így akkor dobja ki a birtokból, amikor akarja. Ennyit én sem mondtam volna Szilády előtt, csak úgy tehettem, hogy az asszonyok sírására ez vigaszul eshetett, mert éreztem, hogy tette után Nagypál Imre uramat nem fogja védelmébe többé Szilády sem, s így a nyomorúságnak gyökerestül véget lehet vetni. Magára hagytuk a megbántott, megcsalt öregembert, s én odabent azt mondtam az asszonyoknak: — Rá kell vennünk az öregurat, hogy mondja fel a bérletet Nagypál Imrének. Ilyen szemtelen magatartás után az adott szavára nem fog hivatkozni, mert ő 35 évvel ezelőtt „becsületes” embernek adta a szavát, de nem olyannak, aki ilyen gyalázatosán visszaél a jóságával, s az adott szavába ilyen rútul belepiszkolt. De most ezzel is várnunk kell, mert az idő nem alkalmas a mosdatásra. Hánytuk-vetettük az eszünket, hogyan lehetne pénzhez jutni, mert az adósságok fojtogatni kezdtek. Klára néni koporsójáért is fizetni kellene, s az apróbb adósságokat is meg kell adni, mert senki nem a fölöslegéből adott, hanem amire neki is ráutaltsága van, abból adott. Az apróságok már elfogytak, már csak apróbb földek voltak s egy darab kétholdas öreg szőlő, az úgynevezett „papkert”, ami a város szélső utcájában egy hold területű gyümölcsös s benne kis munkáslakás, ahol hajdan a kert gondviselője lakott. 174
