Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Ezeknek az eladására ők már sokszor rágondoltak, de mindig sikerült lebeszélnem róla, mert láttam közelíteni az időt, amikor kidől a család támasza, s ők minden nyugdíj nélkül szegényen állnak. Ezeket arra az időre szerettem volna tartalékolni. De ez a csapás bekövetkezett, ahogy Nagypál Imre olyan pénzzel fizetett, amit a család semmire sem használhat, azért én nem tudtam számukra mást kitalálni, mint az öreg szőlő eladását, ami kimerültsége folytán alig adott már évek óta hasznot. Ezt kellett áruba bocsátani akkor, amikor a vételtől mindenki tartózkodott. Mire a szőlőre vevő került, akkorra éppen megbukott a diktatúra. 50.000 koronáért kelt el a 2 hold szőlő, s a vevő éppen aznap fizette le a vételárat, amikor Sztrojanku elítélt bennünket 21 napra s napi tíz botra, amit 50.000 koronáért megváltani engedett. Ezt az 50.000 koronát adta volna értünk szegény Szilády, hogy megmentsen a gyalázattól. Tehát az utolsó pénzét is kész volt értünk föláldozni, csak eszességén múlt, hogy idegesen nem dobta oda az asszonyok rimánkodására. A megalakult kormány első rendeletéi között olvastuk azt is, hogy a proletárdiktatúra idején a törvénytelen, tehát a fedezet nélküli pénzzel (a fehérpénzzel), történt fizetések érvénytelenek. Én találtam rá erre a rendelkezésre. Viszem be diadallal Nusi néninek, s mutatom. Nem értik az örömömet. Magyarázom: tehát Nagypál Imre uram „nem fizetett”, mert fehér bankót adott. Tehát ha a főtiszteletű úr fölhatalmazást ád, akkor én vele szemben felezni fogok. Csak adjon fölhatalmazást. Bementünk testületileg, s fölolvastam neki is a rendelkezést. Neki nem kellett magyarázat, mégis azt mondta: — Hagyjuk a nyomorultat! — De bizony ne hagyjuk — feleltem — főtiszteletű uram, emlékezzék rá, hogyan fizetett azzal a pénzzel, amitől mindenki irtózott, de elfogadni kénytelen volt. Aztán megmondtam, előzőén voltam nála, s kértem egy ízben egy zsák krumplit, másodízben egy zacskó kását. Hidegen azt mondta, hogy az idén rossz krumplitermésem volt, a kására meg azt mondta, hogy „nem szoktam kölest vetni”. S üresen elbocsátott, s nem érzett felelősséget jótevője iránt. Zsírra hízott a 35 évi olcsó bérleti idő alatt, hatalmas vagyont szerzett, s elnézte, hogy a főtiszteletű úr nyomorog, pedig tudta, mert én föltártam előtte helyzetüket, s megtetézte azzal, hogy ezt a csekély 2.000 koronát fehér bankóval fizette meg. Most már kérem, hogy adjon nekem fölhatalmazást, hadd tárgyaljak én vele. Nusi néni, Baby sírva kérték: — Nagyapa, adjon fölhatalmazást Béninek, ne maga tárgyaljon vele, ne izgassa föl magát! A jó Irma néni is kontrázott: — Csekély bérlet is volt az már régen, de legalább lett volna benne tisztesség, hogy valami természetbenivel megtoldta volna. Amire Szilády úgy eltűnődve azt válaszolta: — Én szavam adtam ennek az embernek, hogy papiros nélkül is a bérletben hagyom. Arra nem emlékezem, hogy azt is mondtam volna, hogy az első megállapodás összegének a fejében, de ő biztosan úgy értelmezte, ezért nem háborgattam soha fölfogásában. Gondoltam, derék, törekvő ember; hadd boldoguljon. Nagyon megdöbbentett engem is az alávalósága. Én ugyan 35 esztendő alatt nem ízleltem meg sem a sajtját, sem a bárányát, mert az ugyan soha természetben való ajándékkal nem kedveskedett, de a bérletet halálos pontossággal megfizette. Azt láttam, hogy fösvény ember, s nem is ért ahhoz, hogy figyelem is van a világon, ami az ajándékot kedvessé teszi. Az igaz, hogy melléfogott s valósággal nem fizetett, mert ez a 2.000 korona most is ott van a fiókomban, ahogy a fizetés napján beletettem. Tehát annyi valóban, mintha nem fizetett volna. De hogy gondolod te a fölhatalmazást, Bendegúz? — Egyszerűen úgy, hogy az egyházfi által behívatom. Nusi néni, Irma néni jelenlétében tárgyalok vele. Nincs szerződés, nincs fizetés; főtiszteletű úr jóságával és türelmével visszaélt, azért ennek az esztendőnek a hasznán egyszerűen felezünk. Ha nem megy bele, fölkér175
