Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
fájdalommal töltött el. Szívemből megvetettem ezt a komédiát, s bensőmben a jó abszolutizmust egészségesebb, tisztességesebb életformának tartottam, mint a parlamenti demokratikus életet, ami igazán nem a „nép akaratán”, hanem a nép ostobaságán épül. Ilyen érzésekkel, de tisztán szemlélő gyanánt mentem egyik jól meghirdetett „Keresztyén-pártiak” gyűlésére, hogy az eleven valóságból merített híreket vigyek principálisomnak. Végighallgattam a szónoklatokat. Szánalmasan életteleneknek találtam a beszédeket, mint akik csak a maguk szűk világát élik, s nem látnak távlatokat, a szögfejére nem találtak. E tehetetlenség látása izgatott s ingerelt. Ott volt a zsúfolt terem, az éhes hallgatóság, s a száraz előadások mindenkit lehangoltak. A megjegyzésekből értettem az elégedetlenségeiket. A párt programjának a fölolvasása jól hatott rám, csak a vezetők szónoklatai voltak gyámoltalanok s élettelenek. Egyik vezető ember odajött hozzám, s fölkért a hozzászólásra. Valósággal megijedtem e kitüntető bizalomtól, meg aztán jó öreg principálisom intése is előttem állt, s így bizony én szépen elillantam. Jó darabig aztán tájukra se mentem. A nagy hírre, hogy maga a jelölt tartja programbeszédét, újra elmentem én is. A terem zsúfolásig megtelt, s én a leghátuljára szorultam, de szándékkal, nehogy valakinek eszébe jusson a megszólaltatásom; azért a nagyterem hátulsó ajtaján is mentem be, hogy senki észre ne vegyen. Zoltán Béla beszéde komoly benyomást tett rám. Nem volt nagy szónok, de meglátszott rajta, hogy a dolgok velejét látja, s nem osztályérdekeket szolgál, mint a Kisgazdapárt, hanem az összesség érdekeit tartja szem előtt, s nagy átfogó ereje van. Farkas Áron beszélt a jelölt után, s taglalta, laposította azt, amit tőle hallott, s aztán egész váratlanul azt a kérését fejezte ki az egybegyűltek nevében, hogy: — A lélekben és érzésben pártunkhoz tartozó Ván Benjámint szeretnénk hallani! Hatalmas éljenzés támadt. „Éljen”- be s „halljuk”-ba robbant ki a kívánság. Szökni akartam, de utamat állták, s így kényszerültén az emelvényre álltam. Csakugyan hozzájuk tartoztam, velük éreztem, a programját is átértettem a pártnak, így aztán könnyű volt beszélnem, s az a személyi súly, amit akkor jelentettem, a kommunizmus alatti magatartásom, s talán az a szónoki erő is, amivel a nem szónokló vezetők fölött állottam, nagy erőtöbbletet jelentett. Az első politikai beszédem szinte megrészegítette a hallgatóságot, s magát Zoltán Bélát is meglepte. De megvallom, olyan érzések fogtak meg, amilyent azelőtt soha nem éreztem. Könnyedén, világosan, fordulatosán beszéltem, a hallgatóság néha sírt, máskor kacagott; s a használt képek, hasonlatok találók voltak, úgy hogy elsősorban is magamat ragadott meg a tűz, s ez a rám terebélyesült érzés tüze átragadt mindenkire. Zoltán Béla ölelgetett, a többiek is majd szétszedtek, a hallgatóság vitte a hírt, s az egész város az én politikai beszédemről beszélt; a hasonlatokat boncolták, a képeket értelmezték, valósággal programmukká váltam, s bennem látták biztosítékát a párt igaz s tiszta szándékának. A váratlan siker azonban nem részegített meg, hanem irtózatos szégyent s félelmet jelentett, ahogy rádöbbentem, hogy ezzel a politikai szerepléssel megvetettem Szilády tanácsát, s megszegtem a neki tett ígéretemet. A bűntudat hatalmasodott reám, s elvette minden izét a csudálatos sikernek. Az bántott mélyen, hogy miért nem szóltam erről előzőén Sziládynak. Most úgy tűnik föl majd a szemében, hogy szószegő vagyok. Oda van a becsületem, az őszinteségem hitele, pedig én a termet megrázó tapsot és éljent, minden ölelését Zoltán Bélának együttesen sem becsülöm annyira, mint Szilády bizalmát és szeretetét. Végtelenül szégyelltem magam, s alig mertem hazamenni. Vasárnap volt. Szándékkal olyan későn mentem haza, hogy ne háborgathassam, pedig tudtam, hogy nagyon vár. Egész este, sőt fölébredve éjszaka is nagyon gyötört a bűntudat. Hánytam-ve169
