Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
tesszük, mert az hazaárulás volna tőlünk, mert ezután Thermopilé hősei, Hellász fiai, a megérkezettek, a mi testvéreink, a mi meggyötört hazánknak fiai: a fehértollasok! Őket bámuljátok, tiszteljétek, s imáitokba őket foglaljátok! Ismét nagy ünnepélyességgel a katonákhoz fordult: — Isten hozott titeket közénk! Legyen örökké áldott ez az óra, amikor orcáitokat megláthattuk! Isten hozott! Csillag Ervin őrnagy szemeiből hullottak a könnyek, s a többi vitézek is sírtak, de mindannyian sírva fakadtunk, még azok is, akik e beszéd hallatára elszörnyülködtek. Micsoda fölséges érzés is volt az annyi szenvedés s rémület után, újra a mi testvéreink kezében látnunk a békét és biztonságot jelentő fegyvert. Mi is mondtuk, talán színtelenül, de igazi érzést, örömöt sugárzóan: „Isten hozott!”, s nem a belső reszketés, félelem adta ajkunkra a szót. E beszédet Tyukody Jenő és Róna Gábor társaságában hallgattam végig. Megállapítottuk, hogy a kaméleon nem tud annyi színváltozást mutatni, mint ez a gazdag jellemű ember, aki annyi melegséggel és szívvel üdvözli mindig a hatalmat. S bármily mélyre csúszott a bukott hatalommal, nagy lendületével újra az élre kerül! Az öreg fotelben, amikor meghallgatta a jelentésemet a románok kivonulásáról és az ünnepélyről, azt mondta az öregember: - Istennek hála, hogy megérhettem. Örülök, hogy a magunk fiai őrzik ismét nemcsak az életünket, hanem a nemzeti gondolatot is. Ha a nagy leckéből, amit a kommunisták adtak, sem tanulunk, akkor érettek vagyunk a halálra. Csak félek, hogy a kommunisták hiába mozgatták meg alattunk a földet, mi mégsem mozdulunk, s a magyarkodásunkból kokárdánál és sujtásos ruhánál alig lesz egyéb. Az eldobott fegyvert ellenség adta kezünkbe újra, ennek a lendülete pedig azzal elveszett. A magyar tragédiához hozzátartozik az is, hogy a bukásból soha nem tanult. Félek, hogy Pataky fejezi ki a mostani magyart, akinek mindegy, kit üdvözöl, azt mindig lelkesen teszi. Kutyafaszára való nép vagyunk! Talán abban az órában megindult a politikai szervezkedés, amelyben a románok kivonultak. Nagy zűrzavar uralkodott a lelkekben, s tökéletes volt a tájékozatlanság. Igazi káosz! Csak az volt látható, hogy kik akarnak politikai tényezőkké lenni, de kialakult politikai irányt senki sem mutatott. A zavarosban a halászat azért megindult. Jelszavak, mint rakéták a sötét estéken, már fölröppentek. A bosszú, az átok, a gyalázkodás fölfakadt; s mint fölvágott tályogzacskó, az emberi elfojtott keserűséget, gyűlöletet szörnyű tűzzel árasztotta. Olyan fergeteges volt a harag áradása, s olyan iszonyatos a bosszuló szándék, hogy már az is reszkethetett, aki a diktatúra idején kommunistával csak szót is váltott. A város népe 48-as volt, csak éppen az utolsó képviselőválasztáson 1910-ben bukott el jelöltje dr. Babó Mihály, a munkapárti dr. Hegedűs Kálmánnal szemben. A Károlyi-uralom idején azonban a 48-as párt fölébredt, míg Tisza legyilkolása után a munkapárt teljesen szétfoszlott olyan gyorsan, hogy alig bírtak néhány vezetőembert az utolsó gyűlésre csak összehozni is, amelyen utolsó intézkedésükkel a szép, gimnázium mögötti pártházukat a református egyháznak adományozták internátus céljára. Ez Fülöp Sándor tanár érdeme volt, aki az utolsó pillanat alkalmat még meg merte ragadni. A szervezetben maradt 48-asok aztán gyors tempóban a Kisgazdapárttal fuzionáltak, helyesebben testületileg a „kisgazda-párt”-tá lettek. A volt „munkapárt” tagjai, tehát a Tisza-pártiak a „keresztény-keresztyén” párt köré tömörültek. Atyám s családom hű 48-as volt, de már nagyobb diákkoromban Tisza pártjához húztam, de a politikai küzdelem heve nem ragadott meg soha. A 48-as párt új bőrbe bújtatva nem volt előttem rokonszenves, mert megirtóztam a vezérük, gróf Károlyi Mihály szomorú szereplésétől; gróf Tisza István mély értékű szerepe s mártírhalála pedig mély 166
