Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
könyörgőtt, hogy fogadjam el a váltságot, mert ezek állati módon fognak megbotozni, amiért a zsarolásuk nem sikerült, de én hajthatadan maradtam. Mikor magunkra maradtunk, elbeszélgettünk. Kardoss Bélának azelőtt még soha nem volt alkalma református pappal való találkozásra a futó, formális érintkezéseken kívül, amelyek csak külsőségesek. Imponált neki elszántságom. Új volt az ismeretségünk, s a nyomorúság egy sorba kötözött mindkettőnket ártatlanul, mert neki sem volt része semmiben. Különben is Halason új ember volt. Mind a ketten nagyon mélyen megszerettük egymást, s a legőszintébb ragaszkodással voltunk attól kezdve egymáshoz. Nem jutott egyönknek sem az eszébe a dogmahatár, hanem túl mindenen, az Isten színe előtt ölelkeztünk egybe. Osszeforradtunk. Béla is, látva elszántságomat, elhatározta, hogy a tölteléket kiveszi a két nadrágja közül. Közös imádkozással készültünk az esti botozásra. Ereztük, hogy a földi kínt s megaláztatást csak magasztos érzések mellett s a mennyei világból sugárzó erővel hordozhatjuk el hősiesen. Ha nem kapunk erőt akkor, nyomorultul s jajszóval szenvedünk. Alkonyat előtt, amikor a botozás idejét vártuk, aminek az elviselésére volt erőnk s elszántságunk, mert valahogy az ember megérik az ilyen szenvedésekre, a letartóztató detektív jött föl hozzánk, s igen nyájasan hívott le bennünket a kapitány úr elé. Nem hagyott magunkra, s így nem volt ideje Bélának a nadrágbeli tölteléktől megszabadulni, ami akkor már szinte kínozta. Bory kapitány úr nagy nyájaskodások közt adta tudtunkra, hogy szabadok vagyunk, mert a tettesek önként jelentkeztek. Bocsánatkérés, mentegetőzés, a magának tisztára mosása következett, ami szinte utálatosabb volt, mint a botozás, mert igazi énjét akkor élte, amikor durva lehetett, s igen közeli volt a másikra való élénk emlékezés. Három VIII. gimnazista diák végezte a ragasztást. Bernáth Zoltán, annak a megbélyegzett tanárnak a vallásórákra is mindig hűségesen eljáró fia; majd Borbás Lajos s egy vadkerti fiú; akik amikor látták, hogy letartóztatásunk árán rejtőzhetnek, önként jelentkeztek. Értük aztán Farkas Elek nagybirtokos s melegszívű úr 10.000 koronát Sztrojankunak lefizetett, s ezzel azok is megszabadultak. A rendőrségről mindketten egyenesen a parókiára mentünk. Az utcaajtó mögött álltak Gulyás Ferenc plébánost kikísérve Szilády, Nusi néni s Babyka. Amikor rájuk nyitottuk az ajtót, éppen arra kérték mind a hárman Sziládyt, hogy engedje a pénzt fölajánlani Sztrojankunak, mert közeledik az esti botozás ideje. Szilády csitította a türelmetienkedőket, s biztatta, hogy Sztrojanku puszta gyanúra nem meri megtenni, mert tisztában van azzal, hogy ezzel a tettével elvágná Halason élete fonalát. Ebben a pillanatban nyitottam ki az ajtót, s a következőben már Szilády karjai közt voltam, s kaptam az ölelést s a csókot mindenkitől, és sírtunk közösen örömünkben. Olyan boldognak nem láttam soha Sziládyt, mint akkor. Ragyogott szemében a könny, nevetett, a kezem szorongatta, s húzott magával a folyosóra, hogy ott a szokott helyünkön a csodás szabadulás okát elbeszéljem. Gulyás is ölelte a maga káplánját, s vitte haza, hogy az otthoniakat is a szorongástól megmentse. Mi pedig magunkra maradtunk, s a nők sok-sok kérdése után megkezdhettem szabadulásunk történetét. Elbeszéltem mindent. Amikor végeztem az elbeszélésemet, Szilády kezdte a magáét: — Alig bírtam velük. Még fösvénynek nevezett a kis csacsi Baby, amiért rögtön nem vittem Sztojanovitsnak az 50.000 koronát, mintha azt a hitvány pénzt sajnáltam volna. Na látod, Babykám, — szólt nyájasan kedves unokájának a jó öregember — ugye megmondtam, hogy Bendegúzunkat pénzért ki nem válthatom, mert az ugyan az oláh botja elől ki nem tér, hacsak neki igazat nem adnak, ha igaza van! Éppen az kellett volna, hogy abrakra szoktassuk az oláhot, akkor mindig horgászott volna, s mindenkit sorra vesz, 164
