Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
— Mit kell megérnem, én Istenem! — fakadt ki szegényből a keserűség, s aztán fölkísért cellánkba. Első emeleten volt a börtönünk. Szűk szobácska, rácsos, keskeny s hosszában fekvő ablakkal. Ajtónak belülről kilincse nincsen. A jó Kákonyi bácsi a legnagyobb készséggel igyekezett kényelmessé tenni számunkra a börtönt. Hozott két szalmazsákot, s egymásra tette, pokróccal letakarta, hogy „díványunk” legyen. Sietett friss vízért, sepert, törölgetett. Az ablakunkhoz széket is helyezett, s ami a fő, ajtónkat is nyitva hagyta, hogy a szűk folyosóra szabadon kimehessünk. Mi aztán, amikor a siránkozó börtönőrünk magunkra hagyott, jó darabig szótlanul néztük börtönünket s egymást. — Nahát én ezért Halasra jöhettem! — fakadt ki Béla — Tudod-e, hogy ezek még ma el is vernek? Ezt nekem a kapitány ott megmondta, csodálom, hogy teelőtted nem olvasta föl a román parancsnok ítéletét. De a detektív is már otthon megsúgta, hogy két nadrágot vegyek a reverendám alá. Neked nem szóltak? Én aztán még egy vékonyabb kispárnát is tettem a két nadrág közé. Pár óra múlva behívattak, s tudatták velünk, hogy 21 napot kaptunk s napi 10 botot. Akkor így mérték az igazságot! A jó Béla örült is nagyon, hogy kibélelte magát, én pedig arra intettem, hogy vesse ki a párnát, mert ha észreveszik a tölteléket, mezítelenre vetkőztetnek le, ha már a két nadrágot magán hagyja is, hiszen úgyis háromrétegű az öltözéke a reverendájával együtt, de úgy félt az ütéstől, hogy a párnát is bent hagyta. Úgy dél felé Kákonyi följött, s nagy titokzatosan hívott le bennünket a cellák alatti földszinti lakásába. Gulyás Ferenc plébános volt ott s Lőrinczy Károly adóügyi jegyző. Mind a ketten nagyon izgatottak voltak. Szinte lihegve mondták, hogy az egész város talpon van értünk, s a parancsnoknak megfizetik az 50.000 koronát. Lázban van a város, de a románok is félnek. Mindenki azt követeli, hogy a papokat ki kell szabadítani bármi áron is. Béla nagyon megörült, én pedig azt válaszoltam Gulyásnak, hogy a káplánjával tegyen, amit akar, de én váltság árán ki nem megyek, ha itt agyonvernek is. Ha két krajcárért bocsá- tanának is ki, de nem ártadanságom elismerésével, akkor sem mennék ki. Ezen az üzenetemmel később tudtam meg, Sziládyhoz visszament Gulyás esperes. Szilády, amikor meghallotta üzenetemet, szinte boldogan mondta Gulyásnak: — Tudtam, s mondtam ugye, mert én ismerem a káplánomat, hogy azt kiváltani úgysem lehet. Itt türelemmel meg kell várni a fejleményeket. A román nem meri megbotoztatni őket, hanem zsarolni szeretne. Ha ezeket kiváltjuk, újra csinál hasonló jó fogást. Tudom, hogy senki váltságát nem fogadja el, azért ne fáradjon érte, ha pedig csakugyan a botra kerülnének, az én káplánommal elsőben nekem van kötelezettségem, majd én kiváltom, de másnak úgysem engedném, hogy bárki neki lekötelezettje legyen. Gulyás azonban arra hivatkozott, hogy őt a vörösök kirabolták, s így nem tud a saját káplánjáért ennyit letenni. Erre Szilády kihúzta asztalfiókját, ahol éppen az egy héttel azelőtt eladott 2 hold szőlője ára volt, s kivett Gulyás számára újra 25.000 koronát, hogy szükség esetére azt is fölajánlja. — De ide idegen ember ne avatkozzék be! Hosszú volt a nap, pedig alig hagyták nyugtunkat. Ebédet mindkettőnk számára Sziládyné küldött, s a szolgáló sírva hozta föl. Elmondta, hogy asszonyok sírva, az emberek káromkodva hányszor megáhították, amíg ideért; s milyen nagy az izgalom a városban. Megebédeltünk, s amikor magunkra maradtunk, újra lopózva s sírva jött föl hozzánk Róna Gáborunk, aki szinte magánkívül volt, és sírva törte kettőbe a főtt kukoricacsövet, amit ebédjéből hozott. Éppen ebédje végén értesült elfogatásunkról, s a kukoricacsövet, amit enni akart, kezébe feledte, s csak kalap nélkül rohant, s Kákonyi útján fölszökött. O is 163
