Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Nem tudtam semmit. Másnap újra hívatott, harmadnap is, s mindig durvább volt hozzám. A negyedik nap a detektív átkutatta a szobámat, s egy csomó olyan plakátot, mint amilyet föl is ragasztottak, az íróasztalom sarkán megtalált. Én is akkor láttam meg először. A kiküldöttek hagyták ott osztogatás végett, de bizony én senkinek sem adtam belőle, sőt arrébb sem tettem. Elfeledkeztem a hátára fektetett papirosokról. Vitte aztán a detektív nagy diadallal a zsákmányt. Az ötödik napon aztán újra hívott Bory, s szobájában találtam Kardoss Bélát is, akinél találtak egy csomó plakátot. Mind a kettőnket átkísértek Sztrojanku őrnagy elé, s ott bemutatott a vérben forgó szemű iszákos parancsnoknak: — Itt van az egy heti nyomozásunknak az eredménye. A két pap a gyanús, mert egész csomó röpiratot találtunk náluk. Erre ránk förmedt, s tolmács útján kérdi tőlünk, hogy mi tettük a plakátragasztást? Mi természetesen tagadtuk, amire ránk rivall, s úgy felénk vág kezével e szavak kíséretében: — Nestyule! Nestyule! — s Boryhoz fordulva rikácsolja, hogy neki nem gyanúsak, hanem tettesek kellenek, vagy a város megfizeti a bírságot. Másnap, szeptember 16-án a templomból kijövet vár rám a detektív, s jelenti tisztelettudóan: — Letartóztatom. Mit tehettem volna mást, mint megadtam magam a gyalázatos zaklatások után. De mivel a zaklatásomról kíméletből senkinek sem szóltam, sem szüleimnek, keresztanyámnak, de még csak Sziládynak sem, kértem a detektívet, hogy legyen türelemmel jelentkezésemig, de tudtul kell adnom Sziládynak, akit talán több időre magára kell hagynom. Mikor röviden elvázoltam neki az esetet, belesápadt. Tudta, hogy semmi részem nincs a dologban, de azt is tudta, hogy a román botot sem kerülöm el. Bántotta Bory kapitány gyáva viselkedése, aki a saját papját kiszolgáltatja a komoly nyomozás helyett, de hát ő sem tehetett semmit. Alig távoztam Sziládytól, keresztanyámba botlottam, aki a tanyára indult, s hívott engem is, mert mennie kellett, s félt egyedül kimenni a pusztára. Nem árultam el neki elfoglaltságomat, de nem kísérhettem ki, ami neki láthatólag rosszul is esett, s megneheztelt érte. De gondoltam, inkább duzzogjon, minthogy kétségbe essen. O sem akart menni, csak tétovázott az udvarban, de mivel újra láttam az értem jövő detektívet, valósággal sürgettem szegényt a távozásra. Végre kiment a tanyára, semmit sem gyanítva, én pedig mentem a kapitány elé. Ott volt már Kardoss Béla is. Küldöztek egyik szobából a másikba, a rendőrtisztek mindegyike a másikra tolta az ügyünket, de az ódiumát118 nem akarták vállalni, csak haboztak és tehetet- lenkedtek. Közbe minden érkező belénk botlott, s megbámult, ami kivett a sodromból, s megkérdeztem a kapitányt: — Le vagyunk-e mi tartóztatva, vagy szabadok vagyunk? — mire az bizonyos félelemmel s gyáván „igen”-t mondott. — Na hát akkor csukasson be, ne bámultasson bennünket! Erre a letartóztató detektív átkísért a börtönbe. A börtönőr, buzgó katolikus ember, éppen az ajtóban ült, és sütkérezett. Meglepődve ugrott föl láttunkra, s kedvesen köszöntött: — Dicsértessék a Jézus Krisztus — s tisztelettel lekapta fejéről sapkáját. Azt hitte, hogy látogatóba megyünk. Úgy félig kedélyesen szóltam hozzá, amikor fogadtuk köszöntését: — Na, Kákonyi bácsi, szíves házigazdánk lesz, amint látom! Az a szegény jó lélek merevült arccal bámult ránk, álla rángózni kezdett, s könnyei úgy potyogtak alá, mint hirtelen eső után az eszterhéjról a kövér cseppek. 118 Kellemetlenség (latin). 162
