Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
A román megszállás A románok augusztus 4-én a délutáni órákban vonultak be. Tüzérségük jött elől, majd a lovasok, s végül a rohamsisakos gyalogosok. A parókiaajtóból néztük a bevonulást, majd én az utcatestig mentem. Különös érzéssel néztük a bevonulókat. Szörnyű ellenségeseknek tartottuk a románt, s mégis, mint felszabadítókat üdvözöltük, mert valójában akkor azok voltak, mert a kommunizmus eszméitől s tanaitól megrészegültek, a fajtájuk ellenségévé váltak, s ki nem értett velük egyet, arra szörnyű sors várt volna, ha ez az idegen erő rájuk nem tapos. Szilády botjára támaszkodva nézte a diadalittas, fegyelmezett román sereget, s mély sóhajtással tört föl belőle a keserűség: — Az elbukás tudata nem volt olyan rettenetes, mint az, hogy ilyen hitvány népet jótevőnknek kell elfogadnunk. A románok hitványul is viselkedtek. Minden legkisebb csoportosulástól féltek, s szétkergették az összeállókat. Zsarolták, zaklatták a népet. Este 8 órán túl még engedéllyel sem volt szabad s tanácsos az utcára lépnünk. Őrjáratok cirkáltak az utcákon folyton, s bár ők hangos muzsikaszó mellett mulattak a vendéglőkben, de a lakosságnak otthonában kellett meghúzódniok. Az örökös igazoltatásban folytonosan zsaroltak. A temetési menetet is megállították, s egész órán át tartott az igazoltatásunk s megbírságolásunk. A parókiát is megrakták katonasággal. Előbb ugyan tisztek laktak nálunk, akik a házbeliekkel szertartásos udvariaskodással viselkedtek. Festették magukat, s parfümillatban úsztak. Később azonban 18 közkatonát szállásoltak be hozzánk. Egy este az udvarunkban fogott nyakon az őrszem. Bevitt a szobám melletti szobájukba. Új ember volt, s még nem ismert. A földön feküdt valamennyi a szalmán. A bútorokat akkorra föltüzelték. Ott aztán a többi vigyorogva megmagyarázta az új embernek, hogy házbeli vagyok. Kedvesek voltak hozzám. Egy csomag cigarettával jutalmaztam meg a legényeket, amire fölugrottak pokrócaik alól, csaknem mind meztelen volt. A piszok bűze már messziről érezhető volt. A szobámból az ablakon át jártam ki, nehogy a közös előszobán a tetvek rám másszanak. Közelebbi ismeretségbe akkor kerültem velük, amikor börtönükbe kerültem. Ez szeptember 16-án volt. Előzőén ugyanis egy héttel a pesti keresztyén központi irodák egyikéből két kiküldött érkezett Halasra: egyik lutheránus lelkész, a másik vasúti főmérnök. A plébánián szálltak meg, de értekezletre meghívtak minket is. Szilády nem ment sehová, de engem elküldött, hogy valamit tudjunk. Szervezkedésre mozgalmat akartak indítani. Nagyon elleneztem az idő előtti szervezkedést, ami nagy veszedelemmel járt a románok ideges s gyanakvó kapkodása miatt. Az erőszakoskodó kiküldöttekkel aztán elmentünk dr. Babó Mihályhoz, akit az értekezlet résztvevői a város politikai kulcsemberének tartott. Meglepő volt, hogy Babó éppen olyan érvekkel tiltakozott a mozgalom idő előtti megindítása ellen, mintha én már előzőén beszéltem volna vele, s tőle kaptam volna a gondolatokat. Kardoss Béla, az azelőtti héten Halasra helyezett katolikus káplán szintén velünk volt, aki különben is a főmérnöknek régi ismerőse volt. Másnap már detektív jelent meg a szobámban, s hívott dr. Bory Benő városi főkapitány elé. Ez a durva ember azzal támadt reám, hogy a várost veszedelembe visszük propagandáinkkal; azt mondta, hogy az éjszaka felelőtlen elemek fölhívásokat ragasztottak a román parancsnokság épületére, s Sztrojanku őrnagy, a város parancsnoka, átírt, hogy vagy a tetteseket kerítse kézre, vagy ötezer koronát fizessen a város neki. — A falragasztásról tud-e? — kérdezte tőlem. 161
