Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
szóltak egyetlen elismerő szót, s az akkori hatalmaskodók kegyét keresték, már elegendő volt, hogy utálattal nézzek rájuk. így természetesen engem is ingerelt a tanárok orcádan viselkedése, akik a mosakodásuk hivatalos lezárása után olyan fölényesen kezdtek viselkedni, mintha nekik a történtekhez semmi közük sem lett volna. Sokakban, de bennem is felháborodást váltott ki, s így ennek a lelkiállapotnak megfelelően tartottam meg több esetben a prédikációimat, ami a tanárokban előbb rémületet, majd fölháborodást keltett. Elismerem, hogy ez kegyedenség volt részemről, vagy szelídebben is: tapintadanság. Emberileg tudom magam menteni, mert a tanárok megtérésében nem hittem, s már a kommunizmus előtti viselkedésük is nagyon bántó volt Sziládyval szemben s irántam is. Aztán annak a tudata, ahogy cselekedtek, majd az a kegyedenség, amivel Bernáth Lajos társukat kipellengérezték, holott tudtam, hogy csak a legnaivabb, a leggyámoltalanabb volt köztük, de a legártadanabb; úgy érthető, hogy a megvetésem irántuk csak nőtt, s ezzel az érzülettel szóltam hozzájuk akkor is, amikor az ifjúsággal együtt a templomban voltak. Majd megemlékeztem a magam diákemlékeiről, a sok megaláztatásról, durvaságról, ami az ő pedagógiai módszerük volt; s bizony a velük szemben nyilvánvalóvá lett erkölcsi fölényem magasságából éles szavaim sok rettegést sejtettek magukban, mert azt is érezték, hogy a hanyadó Szilády katedrájának az örököse csak én lehetek. Az akkori helyzet olyan volt, hogy meghajtott fejjel, elnémultan hallgatniok kellett, s velem szemben nem tiltakozhattak. Nagy tekintély, irigyelt, tiszta ember voltam. A nép szemében Szilády utódja, az ő szemükben az iskola jövendő elnöke, akivel nem tanácsos tengelyt akasztani. Az irigység marta a lelkésztanárok bensejét, de a félelem akkor még erősebb volt bennük, azért tőlem is elfogadták a megleckéztetést, de csak a kénytelenség folytán s nem belátásból. Még az az egy-két tanár is neheztelt, akik szívesen húzódtak hozzám. Természetes félelem ülte meg bensejüket, s így még tiszteletben is tartottak. 1920 újév reggelén, amikor templomba indultam, a tér túlsó feléről emelte le kalapját egyik tanár, s kiáltva köszöntötte a „boldog új esztendőt”. Fülöp Sándor, aki Szűcs Jani barátomnak rokona volt, s így közét tartotta hozzám, mert annyit mondani: — A tanári kar azt veszi zokon, hogy az egykori növendéke, akit láttak a tojásból kikelni, így bánik a tanári karral. Amire én azt válaszoltam neki: — Azóta már én is tudom, milyen tojásból kel ki a tanár, sőt látnom kellett, hogy a legalázatosabbakból is milyen vörös lepkék keltek ki, s milyen kegyedének tudtak lenni a legmelegebb szívű társuk iránt, pedig mi irgalmasak voltunk a tanárokkal szemben. Szóváltás közben s annak hevében ostobán azt ejtettem ki a számon: — Ha én csak egy napig lennék is papja Halasnak, az iskolában nagy takarítást végeznék. Ezt azért mondtam bizonnyal, mert nem kívántam szívemben — különösen az akkori lelkiállapotomban — a halasi papságot. Ez a kijelentésen végképpen elvette kedvöket, s bizony megmozgattak minden lehetőt, hogy az én papságom ideje be ne következhessék. Érthető, természetes védekezés volt ez, mert úgy kiült az arcomra az irántuk való megvetés, az elégededenség, a bizalmadanság velük szemben; hogy jót, elnézést, pláne „elkenést” csakugyan nem várhattak tőlem. Okosan, eszesen dolgoztak aztán ellenem, s megkezdődött az a művelet, ami csakugyan nagy sikerrel járt. Polonius tanácsát jól megfogadták: — Rézsűt irányba törj ki egyenest! 160
