Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Még itt a néhány presbiter tanártól tapsot is kapott. — Most a vágyott szabadság ránk virradása idején azonban szomorú gyászról, súlyos veszteségekről kell beszámolnom. Az iskolánk, a féltve őrzött drága kincsünk, a bennünket megszállva tartó román katonaság kaszárnyája, ahol olyan rombolást visznek véghez, amit csak látni lehet, de beszélni róla nem; mert a sajgó sebre a keserű könnyek hullanak, s még égetőbbé válik a fájdalom. Kérem az egyháztanácsot minden erejével hasson oda, hogy az iskola magas rendeltetésének visszaadassék, hogy a múzsák suttogó ihletése hadd hívja lelkes munkára az intézet tanárait és tanulóit, hiszen ez a lealázottságból dicsőségesen föltámadó nemzet ezt várja tőlünk! Ezzel aztán a tanári kar, élükön az igazgatóval, szépen átsiklottak a fenyegető akadályokon. A néhány szép frázis tömlővé dagasztva átsegítette a merülőket. Magunkban, kissé bosszankodva nevettük, s idézgettük még sokáig a merész szólások közül a legszebbet: — Csak a vezető volt beteg, de az igazgató egészséges! Ez olyan szállóigévé lett köztünk házi használatban. A hivatalos gyűlés után a presbiterek mély szorongások közt fejezték ki szörnyűködése- iket, hogyha már a többi, megúszta is, akiknek csak az volt a bűnük, hogy a vallást kitiltották, vagy nem tanították, de a tornatanárt, aki a polgárok marháit összeszedte a vörösök számára, azt is szabadon engedi, mégiscsak szörnyűség volt. Mondja az egyik bosszankodó. — Én már a szám is föltátottam, hogy megkérdezzem, hogy azzal mi lesz, de akkor már késő volt. A másik mást mondott, de csak az elkobzott marhákat, disznókat siratta az mind, s nem tudta megmérni az ünnepi szónok bűnét, a vallás kitiltását, az egyház likvidálását; csak annak a néhány marhának a siratására voltak könnyeik, amit Kálozi Sándor túlságos buzgó- sággal a nagygazdáktól elszedett. Az iskolai évet Szilády nyitotta meg. A tanárok valósággal könyörögtek neki, úgy féltek tőlem, hogy „ennyi szenvedés” után a zavaros időben tőle szeretnék hallani a vigasztalást, az erősítést s főként az útmutatást. Gyöngélkedett éppen, s nehezére esett a magas szószékre fölmennie. Benne is sok minden fölgyűlt, s attól is meg kellett szabadulnia. Égette csontjait a benne megrekedt tűz. Lelke valósággal izzott, csak a teste volt már erőtelen. Szilády mindenben nagy volt, de a szószéken félelmes erejű. Hangja még ekkor is tiszta csengésű mély bariton volt, valósággal zengett, pedig semmi mesterkétség nem volt a hangja színezésében, mégis csodásán színes volt. Gesztust nagy ritkán használt, akkor is inkább tagadó, magától félreütő lendületet, de egyeden kézmozdulatában nem volt fölösleges mozdulat. Az arcában, a szemeiben a lélek indulatainak minden árnyalata végigjátszódott. Olyan volt az az arc, hogy szódanul is mindent elbeszélt, ami a lelkében végbement. Ajkán mintha minden szónak mélyebb volna a tartalma, más a jelentősége. Frázist az ember tőle nem hallhatott, s még megszokottabb kifejezései is olyanok voltak, mint kapuk, főutak, ahol kiárad az élet, hömpölyög a gondolat, hogy soha nem látott szépségekbe vezethessen bele. Amikor úgy szokott kifejezései módján megindult ajkáról a szó, csak úgy sodort a gondolatok ereje minden hallgatót, ha még a legközönyösebb indulat vitte hallgatására, a mély hit, mint a földrengés, mindenkit megmozgatott. A legsúlyosabb problémákba belevilág'tott, megnyíltak az értelem előtti rejtett vasajtók, s a titkok mélységének látása mindenkit megragadott. Nyelve ódon, drága ötvözetű, nem csillogó; hanem patinás, tömör s értelmes hangsúlyozása folytán mindig mást jelentő, mint hétköznapos használatában. S amivel több tartalma volt, súlya volt a szónak is, az mindig egyénisége faj súlyát jelölte, s amivel mélyebbre hatolt, azt a mázsás erőt, mely zordnak tetsző egyéniségéből kisugárzott. Aki látott sziklákat csúcsokon s rajtuk a mohák, zuzmók, törpe harasztok seregét, az alkothat csak magának fogalmat Sziládyról, aki élő emlékekkel, az élet sok drága 157
