Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
kincsével rakódottan élt a szellemi magasságban, s minden redője, gondolatának minden zegzuga valami nagy emlék, élmény nyoma volt; minden élt benne, a múlt ezernyi emléke, s azzal a mohos, harasztos zöldelléssel volt olyan fönséges, de olyan vonzó is. Amikor a szószék lépcsőjének díszes korlátjába belefogózva, egyszerű, póz nélküli fönséges komolyságával emelkedett a gyülekezet fölé, mindenkiben az áhítat élessége fölfakadt, s várta az első mondatát, amellyel, mint nagy művész a zongoráján, végigfutja az alaphangokat, amelyből kiindul fölséges játéka. Fönt a szószék imazsámolyára rákönyökölt, s kézfejét egymásba fogva kabátja ujjába s szakállával elrejtette, s aztán halkan megkezdte az imádkozását. Nagy alázat, az ember semmiségének mély átérzése tört föl ajkán először, így emelkedett a magasságok felé, s ragadta sasszárnyaival magával híveit. Imáit éppen, mint beszédjeit, mindig minden előzetes átgondolás, készülés nélkül szokta mondani s mégis minden szava, mint kőbevésett mondás, a legformásabb és legszebb elgondolásról bizonykodott. Az élet bemutatása volt ez, s az mindig formás, annak hajlékonyságával, ízével, illatával is pompázott. Az ő lelkének megnyilatkozása mindig kivirágzás volt, s mint virágillatos, színes; anélkül, hogy a mesterkétség, vagy a hivatalos, kenetes papi tempó unalmas fátyola árnyékolta volna be. Élte az imádságában az Istenhez tapadás szent édességét, s olyan nehezen vált meg attól mindig, mint a gyermek anyja emlőjétől. Igen sokszor sírásra fakadt imádkozás közben, de mintha magát csitítani akarná az emberi gyöngeség miatt szégyenkezett. Mikor véget ért imádkozása, s rálehelte az „Ámen”-t, mintha az Isten kezére búcsú- vagy hálacsókot nyomott volna, olyan mély érzéssel tette. Sokféle megnyilatkozását láttam ennek a csodásán nagy szellemnek, de sehol nem volt olyan fölséges, mint mérhetetlenül hatalmas imádságaiban. Mózes volt ilyenkor, amint népéért könyörög; vagy Jeremiás, aki sírva fakad. Az Otestamentum minden fönsége elébünk tárult, s az áhítat szent zsongása elringatja a halhatatlanság óceánján. Hosszan soha nem imádkozott. A gyülekezeti imái úgy 5-8 percig tartottak, kivéve az óévi hálaadó imáját s más, csupán imádságból álló szertartásait, amikor 15-20 percig is imádkozott. De milyen rövidek voltak mégis, hiszen mi is a dicsőülést látott tanítványokkal mondtuk: „jó nékünk itt lennünk!” Az imádkozó Szilády Áron lelkén az Isten fölsége úgy verődött vissza, mint kelésben vagy alkonyaiban a felhőfoszlányokon a napsugár, de az ember nyomorúsága is, amit csak az isteni szeretet tehet fényessé és pompázóvá. Prédikációiban prófétai ereje tört föl, aki meglátta az emberi élet rugóit, az indulatokat, amelyek sodorják bűnbe, nyomorúságba a teremtettsége elleni visszaélésekre az embert; s a megállításnak, a ki józant' tásnak, a visszatérítésnek valami csodálatos hatalmú keserű italát adta. Soha nem hallottam tőle simogató beszédet, de soha durva szó, igaztalan feddőzés sem hagyta el száját. Az embert föl tudta emelni, rá tudta vezetni az isteni útra, s onnan mutatta meg, micsoda pocsolyában lubickolt el addig, hogy ne tudjon oda visszavágyódni soha. A prófétai erő, ahogy szavain át dörgött, szórták szemei a villámokat, meghűlt az emberekben a vér, s a legvakmerőbb is megjuhászodott. Sziládynak sok ellensége is volt. De ellenségei a próféta ellenségei voltak, akik fenékig romlottan, bűnben kevélykedve megátalkodottak maradtak. De minden tiszta szándékú ember s becsületes életre törekvő mély hódolattal ismerte el mindig igazát. Természetes, hogy a nép alja — már erkölcsi és értelmi alja — a bujtogatók fészke volt, mint ahogy minden ragályos baktériumnak genny a menhelye, és tenyésző fészke, de igazi jellem, javulni vágyó értelem soha nem volt, mert nem is lehetett Szilády Áronnak ellenségévé. (...) Abban a korban, később láttam ezt, nem értettem meg én sem teljesen. Sok életismeret kellett ahhoz, hogy bárki is Sziládyt megértse. Valami titkos, sejtelemszerű szfinxlátás 158
