Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
A másik gyűlés, ahol ugyancsak Tyukody s Róna társaságában vettem részt, mintha pusztán becipelő kérésüknek engedtem volna, pedig Szilády küldésére mentem kelletlenül; a gimnázium dísztermében folyt április 27-én. Arról tanácskoztak, hogyan ünnepeljék meg méltón a május elseje nagy ünnepét. Mindenik tanár s tanító versenyzett abban, ki adja a csillogóbb gondolatokat, ki mondja a legszebb frázist, s kinek a tömjénfüstje szálljon emelkedettebben s illatozóbban. Itt a tanítók igazán alulmaradtak. Pataky Dezső a csak forgácsokat dobálókkal nem szólt. Fönséges nyugalom ült az arcán. Szinte mosolygott a sok kis szándékon. Utolsónak állott föl. Mindenki érezte, hogy amit ő mond, az nem az ünnepélyről szóló beszéd lesz, hanem az ünnepély maga! Széthordta tekintetét, míg a síri csend a teremre rá nem szállt. Majd következett az ünnepélyes köhintés s megszólítása a most már „tanítói szakszervezetnek”: — Soha még ilyen magasztos eszmékért teljes lelkesedés nem ült rá hajnali harmat gyanánt ennek a sok vér és könnyáztatta földnek a színére, ahol durva erőnek és rettenetes háború vajúdásából nem az abszolutizmus erőszaka, hanem a szabadság, az eszmény született meg. Ezt a nagy eszményt hozzá és magunkhoz méltóan kell megünnepelnünk! Mint az első pünkösd lelkét kapott tanítványok, viszik ma a hírt, az evangéliumot a szenvedő emberiség sebére balzsamot az azelőtt egyszerű emberek. Boldog idők, amelyek nem a vérontás, hanem az igazság fegyvereivel győznek, s nem karddal, hanem fölvilágosítással terjesztik és szilárdítják a határokat! Nekünk, akik átértettük a nagy szándékot, segítő kezet kell nyújtanunk, hogy a nép széles rétege ezt lássa s bizalommal fogadja mindenben az üdvös újításokat. Ezért kell nagyon hathatósan kivenni részünket az ünnepély fényessé tételében. De más okunk is van. Meg kell állapítanunk, hogy Magyarországon az utóbbi ötven év alatti kormányokban nem volt a kultúra iránt annyi érzék, s az összes kultuszkormányok együttesen sem tettek annyi üdvös intézkedést, mint a lefolyt rövid néhány hét alatt ez a kormány, s ezt nekünk azzal kell fogadnunk és viszonoznunk, hogy igazi komolysággal bocsátjuk jószolgálatunkat, s tehetségünk legjavát a rendezőbizottság segítségére! Az ünnepélyes magasságban szárnyalásból köhögve leülő szónok mindenkit lefőzve s meggyőzve fogadta szomszédjai kényszeredett kézszorításait, mert azok erőlködéséből ilyen csillogó szavak, nagy kijelentések s pompás szappanbuborékok nem tudtak föltörni. Mondanom sem kell, hogy a diákság ünnepélyes fölvonulása volt csakugyan a legkü- lönb a május elsejei hatalmas díszmenetben. Júliusban újra voltam ilyen „tanítói szakszervezeti” nagygyűlésen. Az egyház tanárai magatartása nagyon ingerelte az öregembert, s hírt akart róluk hallani, tehát küldözött. Kissé veszélyes volt nekem a köztük való megjelenés, de újra csak Tyukody s Róna társasága mégiscsak fedezett. Valami Dunajec nevű pesti agitátor hallgatására terelték össze a tanítói szakszervezetet. Zagyva kiabálás volt az egész beszéde, szinte épkézláb mondatokat sem tudott mondani, hát ugyan hogy is lehetett volna az ostobán szerkesztett mondatokba valami tartalmat tölteni. Talán maguk a rendezők is szégyellték a sok üres beszédet, mert egyik-másik hallgató ajkán mosoly Volt látható, amit észrevett egyik vezető egyéniség, valami kőműveslegény, aki aztán beszédjében megrótta a gimnáziumi tanárokat, amiért az átképző tanfolyamokat olyan vakációs hangulatban hallgatják, sőt egynéhányan az előadásokról még el is maradoznak. Ezt aztán kivédte derekasan Kristóf József. Azt hitte, hogy most is kis fekete ceruzája szekunda jegyzésével megoktathatja a csintalankodó kőműveslegényt. — Kérem, mi akik magasabb végzettségű emberek vagyunk, nem szorulunk rá, hogy óráról-órára tanuljunk, mert mi így is tisztában vagyunk a Tanácsköztársaság szellemével. Mi átvettük a tanait, meg is tartjuk. Ha eljön az iskolai év kezdete, abban a szellemben 142
