Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

A „vén hülye”, a „vén agyalágyult”, mint egy lobogó fáklya világított bele az elkövetkezendő idők vak sötétségébe, s erőt, bizalmat adott mindenkinek, akik a nyers emberi győzelemre vártan omlottak volna össze az elveszített háború végén. Az események zuhogása, a fejedenség, a bizonytalan, a félelmes idők elterelték az egyházi élettől az emberek figyelmét. Kicsiny dolgok voltak ezek ekkor, amikor minden elveszettnek látszott.

Szilády a zavaros időkben többször szószékre ment, s hatalmasan, félelmesen prédikált. Mindig erőt, lelket tudott önteni a csüggedő emberekbe. Pedig az ő szíve vérzett talán a legjobban.

Amikor gróf Tisza István meggyilkolása102 hírét vette, az irtózatos fájdalom alatt íróasztalára borulva zokogott. Mástól hallotta a hírt. Nusi néni rohant be hozzám, kért, hogy nyomban menjek be, mert a hír vétele rettenetes hatással gyötri. Nyomban rohantam, asztalára borulva rázta a zokogás, nem tudtam hozzá szólni sem, hanem magam is sírásba merültem. Sokáig sírtunk együtt. Amikor megtörtén, szaggatottan szólni kezdett, azt mondta: — Végeztek vele a nyomomltak, de végeztek szerencséden országunkkal is. Nincs hozzáfogható erő, amelyik az irtózatos zuhanástól meg tudna menteni. A háborúért tették felelőssé, amikor éppen ő tett meg mindent a háború elkerülésére. Az alvilági erők élére állt ez a nyomorult Károlyi, hogy azt is tönkretegyék, ami még menthető volna.

Elhallgatott és sokáig szódanul nézett maga élé, szemeiből időnként törölgette a még mindig föl-fölfakadó könnyeit. Másnap már az újságok is hozták a borzalmas eseményt, s leírták a tragédia lefolyását nagy részletességgel. Amikor a késő délutáni időben bementem hozzá, ingerülten arról kezdte a beszédjét: — Meghagyom neked, hogy halálom esetén, ha akárki hozna a koporsómra koszorút, egyenesen dobd a szemétbe! Nézd! Ez az aljas Károlyi Tisza Istvánra „kegyeletből” koszorút küldött. Megölte, vagy legalább is az aljas gazembereket a meggyilkolásához hozzásegítette, s most, hogy port hintsen a világ szemébe, megkoszorúzza az „ellenfelét”, hogy az aljasok szemében még nagyobb legyen!

Meg kellett ígérnem, hogy parancsát teljesítem.

A forradalmi időkben mindig félelemmel bocsátott föl a szószékre. Mindig megkérdezte tőlem a textusomat, s pár szóval számon kérte, hogy mit akarok mondani.

— Vigyáznunk kell, hogy ehhez a pokoli tűzhöz olajat ne adjunk, se a nagy gubancon ne kössünk több csomót.

Nagy megnyugvására szolgált, hogy az iskolánk egyik tanára a beszédeimet gyorsírással leírta, s a bennük termett hasonlatokat aztán kiszedtük, s így azokat megmutathattam mindig Sziládynak is. Többet másnap, vagy harmadnap is fölolvastatta velem.

— Költészet ez, mégpedig a javából való, Bendegúz! — mert jókedvében így szeretett legjobban nevezni.

Megtette észrevételeit, s aztán folyton buzdított, hogy csak gyűjtsem ezeket össze. A szószéken, minthogy testben is megerősödött, elég gyakran megjelent. Minden prédikációjával nagy hatást ért el, s a nép ragaszkodása fokozódott iránta. A teljes szellemi erejével szolgáló öreg lelkész láttán a sunyi gáncsvetők is elhallgattak a „kényszernyugdíjjal”, s a becsmérlő szavak is megsápadtak, mert töreden erővel, s mindig a tiszta látás biztonságával hallották a hatalmas beszédekben megnyilatkozásait. A temetésekre pedig még a sokszor fölajánlott kocsit sem fogadta el. A spanyoljárvány idején sűrű egymásutánban temetett. A sok szolgálatban ereje visszatérni látszott.

102 1918. október 31-én.

130