Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
mondja már neki, hogy egyszerűbb lenne, ha a katedrára menne, s úgy mutatná meg, hogyan kell tennie! — s olyan jóízű nevetéssel mondta nekünk — Arany János beszélte egyszer is nekem, hogy színész korában valahol Sárosban járt, s ott valamelyik mindenhez jól értő nemes figyelmeztette az igazgatóját, hogy „én a kezemmel ne kalimpáljak folyton, mert ha a színpadra léptem, a kezem mindig előbb megmozdult, mint a szám. Az igazgatóm aztán, hogy kedvét keresse az előkelő mecénásnak, a kezemet könyökbe lekötötte. Sok szerepem éppen akkor nem volt, csak éppen azt kellett bejelentenem, hogy tálalva van. De azért azt is csak úgy tudtam bejelenteni, hogy hirtelen mozdulattal könyökig fölemeltem a kezem, ami a lekötöttség folytán furcsa figurát jelentett.” S menyének olyan jóízű mosollyal mondta: — Nagy hiba, ha a szónok a színész tanácsán indul, azért nem is szíjazom le a kezét, mert abból ostoba figura fakadna! Majd meghiggad, s ura lesz ő még a kezének is! Amikor már szinte Szilády atyai ölélésében éreztem magam, azt vettem észre, hogyha az esti sétája után bementem, nem ért rá éppen, hogy nyomkodásomat elfogadja, máskor meg éppen dolga akadt; s éreztem, hogy zavarom. Napközben sem említette előttem a fáradtságát, pedig láttam rajta a kimerültséget. Elmaradtak a figyelmeztetések, s a Nusi néni változatlan dicséretére sem tett semmi megjegyzést. Ideges, sőt ingerült volt. Szinte lábujjhegyen jártam körülötte. De semmit sem szólt soha, nem tett figyelmeztető megjegyzéseket, nem törődött velem, az érintkezésünk egészen meghidegült. Én betegségének tulajdonítottam, s bent a családban szóvá is tettem. Nusi néniéktől is azt a választ kaptam, hogy állandóan a gyomrával szenved, szigorú diétára fogta magát ismét, s csak krumplipürét és kását eszik. Velük szemben is türelmetlen s ingerült. Mindnyájan a kedvét kerestük, de láthatóan fárasztottuk vele. Én aztán szabadidőmet az egyház pénztárában töltöttem, ahol két öreg tanító társaságában jól éreztem magam. Az egyik Szalay Zsigmond95 volt, aki nagyra becsült jó tanítóm volt a VI. elemi osztályban; a másik Pethő József, akit szintén nagyon szerettem. Egészen elszoktam a lelkészi irodától, s csak éppen a legszükségesebb dolgok jelentésére mentem, amikor is meghallgattam a hideg, szűkszavú utasításait principálisomnak, s iparkodtam mielőbb eltávozni, mert éreztem, hogy sérti, zavarja jelenlétem. Közben nagy támadás ért a katonaság részéről, s a püspöki hivatal fegyelmi vizsgálatot rendelt el ellenem. Egy Rozgonyi nevű halasi fiú Pestről egy kimaradási engedéllyel jött szülei látogatására, s míg az édesanyja odabent a pogácsákat rakta fia hátizsákjába, addig a 48-as körben tartott táncmulatságra elszaladt, hogy néhány fordulót tegyen az ismerős leányokkal a késő délutánig induló vonatig. A készültség azonban a bálon megjelent, s minthogy ennek a fiúnak csak Pestre szólt a kimaradási engedélye, a pattul őrizetbe vette, s az őrmester arcul verte, majd hátuljába rúgva lódította meg maga előtt éktelen káromkodások közt. Az ifjú azonban a rúgás után megiramodott, amire az őrmester nyomban agyonlőtte. Ez a brutális eset nagy izgalomba hozta az egész várost, s a polgárság elszörnyülködött a katona eljárásán, aki tettével a „statáriumot” akarta illusztrálni, s mindenkiben a félelmet fölkelteni. Ezt a szerencsédenül elveszett embert én temettem. Roppant nagy tömeg vett részt a temetésén, de a katonaság nem adott neki a katonát megillető tisztességadást, mert az őrmestert fedezte tekintélyével. Tudtam, hogy lest vernek rám, mégis bátran elítéltem az őrmestert, azaz inkább védelmembe vettem a szerencséden 19 éves fiatalembert, szüleinek egyeben reményét, azt a magyar ifjút, akinek a vérét a halasi 95 Szalay Zsigmond (1856-1945) tanító, iskolaigazgató. 117
