Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
arra, hogy harangok voltatok, s a bőszült embereknek még ágyútorokból is a békét, az önfeláldozásig fokozott hazaszeretetei hirdessétek! Jelentsetek védelmet, őrizzétek szomorú sorsú hazánkat, s mint ahogy az Istennel igazán szövetségben élő Anyaszentegyház s annak hű fiai, akármi kényszer alatt nem tudnak átkot mondani soha, ti is a haza üdvét, a haza békéjét, megmaradását, az igazságot, a hazában élők testvéri egyességét szolgáljátok, mint ágyúk, hogy a vágyott béke után lehessetek ismét harangok, s ne kelljen szégyenkeznetek, hogy ágyúk voltatok! Amikor Szilády marasztalása után megkaptam a püspöki hivatal Halasra rendelő levelét, Szilády is, a család is velem együtt örvendezett. Nagyon bent voltam már akkor a szívükben, s a családi otthonuk is nyitott volt előttem, csak mégis a hivatalos odatartozás mintegy természetesebbé és szorosabbá tette a kapcsolatunkat. Addig is szívesen segítettem a mindig nehezebbé váló beszerzésekben Nusi nénit, de attól kezdve úgy fogtam föl, az az én legtermészetesebb kötelességem és feladatom. A család akkor már kezdett nélkülözést látni sokféle dologban, mert a pénz meghígult, majd a rekvirálások következtében az emberek a javaikat eldugdosták, s csak zugban, uzsoraáron lehetett hozzájutni a szükséges dolgokhoz. Rokonságom termelőkből állott, akik mindvégig meg is maradtak a tisztesség útján, s számomra mindig adták a javaikat jórészt ajándékba, de ha pénzért adták is, mindig csak a meghatározott hatósági áron. így aztán egyszerre gondtalanná vált a család ellátása, én pedig boldogan éreztem, hogy Szilády családjának s magának is támasza lehettem. Ebből a szolgálatból következett, hogy reám hamarosan mindenki úgy tekintett, mintha a családhoz tartoznék s az öreg Szilády is éreztette velem azt a különös s meleg szeretetét, amit előttem káplán nem élvezhetett soha. Az élet napi gondjai, szükségei közt mindig esett szó a belső dolgokról is, megtudtam az intim dolgokat: föltárult előttem a család belső szerkezete, az egymáshoz fűző érzés, a vérségi és vonzalmi kapcsolat; a múlt gyötrő, kínzó eseményei, a könnyes a kacagás egyaránt. Az öreg Klára néni is velem volt a legbizalmasabb, aki pedig rendesen bent üldögélt oldalszobájában, mint a csiga, óvatosan nyújtotta ki csápjait, vigyázott szavaira, mert vád alatt élt, amiért Lacinak is az elrontásában főszerepe volt, s a bekövetkezett tragédiát is az ő ostoba viselkedése váltotta ki. 87 éves volt már akkor, amikor megismertem. Érezte, hogy vád alatt van, de senki nem adott arra alkalmat sem, hogy tisztázza magát, vagy hogy bánata könnyeit elsírhassa. Nekem is csak a halálról beszélt legszívesebben, aki ő róla elfeledkezett. Egyszer is, amikor éppen beteghez hívtak úrvacsorával, de akkorra meghalt, hogy odaértem; ahogyan áthaladok a konyhán, megkérdezi: — Hogy van a beteg? Mondom neki: — Meghalt, mire odaértem. Szegény Klári néni szinte fölsikoltott: — Istenem! Mindenki meghalhat, csak én maradok életben! De boldog! Ugyan mikor kerül rám a sor? Hüvelykujj nélküli jobb kezével úgy idegesen túrta meg a fején az elritkult ősz hajszálakat. — Én nem bírok meghalni, pedig de szívesen mennék! Senki nem szeret, senkim sincs! Mit keresek én már az életben? Mire várok? Nem voltam oka a Laci pusztulásának, a Biri sem tehetett arról, hogy a világ elkapta. Szép volt, okos volt, eleget siratom. Áron csak nem volt apja, hát el kellett takarnom. Nálam lakott Pesten, vigyáztam én rá, de ha bajba került, csak nem árulkodhattam rá! Nem igaz? De az anyja is szigorú volt hozzá, hát mindent annak sem mondhattam meg. Nem igaz? / 113
