Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Az úri osztály hölgyei jártak az élen a fiatal tisztekkel, majd az iparosok, amúgy is örökké az urakat majmoló női törték át a korlátokat, de hamarosan a gazdacsaládok, s szegény néposztályhoz tartozók is belevetették magukat a baranyai katonák ölelő karjaiba, s az addig a fronton harcolók, szenvedők siratása helyett bizony a vigasztalódás öröme is hanghoz, szóhoz, sőt nótához jutott. Ez a szinte átmenet nélkül való szabad élet, az örülő, szórakozó város képe fölingerelte az ősz papot; de éppen tartós betegsége s meggyöngülése miatt szószékre nem mehetett. Ennek a fiatal, tisztességben élő — amit talán a súlyos nyavalyája ágyait meg neki — asszonynak a koporsója fölött tartott orációjában tartotta Szilády népe fölött az ítéletet. Az a vénember valósággal izzott, szemei villámokat szórtak, hangja égzengésszerűen zengett a megriadt hallgatóság fölött. Kiemelte ennek az asszonynak a régi erkölcsben beágyalt élete tisztaságát, a háború fergetegében szenvedő férjéhez való hűségét, s mindezt szentnek tartotta, ami a jó asszonynak ékessége; s mikor a halottnak megadta a megbecsülő szavakat, mély megvetéssel szólt a többiről, az átlagról, az élvekbe és testi örömökbe elme- rültekről, akik felednek mindent: esküt, hűséget, tisztaságot, felelősséget; s a halálba rohanók mindent feledő, szenvedélyes égő vágyainak oltására esztelenül dobják oda testüket, nem szánalomból és részvétből, hanem a maguk torkos indulataik telheteden élvezetére. Ebből a megrázó, mindenkit megragadó beszédjéből ez a mondata beleégett az agyamba, amit csorbítadanul adhatok: — Tisztességes családok, mocskos életű, cégéres jeleseivé váltatok! 1916 nyarán vitték el a tornyunk harangj ait. A négy közül csak egy maradt, az úgy nevezett „déli harang”. Ez volt nagyságban a második. A harangok levételének a látványossága nagy tömeget vonzott. Sokan siratták a harangokat, de maga Szilády is. A toronyból leeresztett harangokat amikor stráfkocsira93 rakták, Szilády palástot öltve Bagó Bálint káplánja kíséretében búcsúzott el a harangoktól. Csak foszlányokra emlékezem a hatalmas beszédjéből, de a lényegére jól emlékezem: — Néhány percre állítunk meg benneteket kedves harangjaink, mert mintha élő személyek volnátok, úgy szakadtok el a szíveinktől, fölriasztva lelkűnkben a sok édes, a sok fájó, gyászos emlékezést. Hiszen századok óta szavatokra ébredtek őseink a munkára, indultak hívástokra Isten felé; ércnyelveteken szállt az imádság, a sóhaj, a vágyakozás, s búgó hangotok volt a lelkek sebének első hegedése. Apáink, nagyapáink s azok példáját látva, emléküket őrizve, mi magunk is hívástokra siettünk szent templomunkba, hogy az élet küzdelmeiben megfáradva, megpihenhessünk, új küzdelmeinkhez erőt meríthessünk. A ti hangotok adta hírül a gyászt, ha nagy közösségünknek halottja volt. A ti búgó hangotok volt a keseredett lelkek vigasztalása, a halottak kísérője; ami a hetvenkedve élőt megintette, örök emberi sorsára figyelmeztette, s nemzedékeket összeölelt. Az Igére szomjazónak szóltatok eddig hívást a híves patakra, majd a bánatba merülteket emeltétek az ég felé. Ez volt eddig magasztos hivatástok. Eztán a halált arató káromlás bömböl belőletek, hogy az örök embert példázzátok, s beszéljétek el az ember valóját. Az értünk a kereszt kínlódását szenvedő Úr Jézus Krisztusnak evangéliumát csaknem kétezer éven át hirdette az Istennel szövetségben élők gyülekezete; az Anyaszentegy- ház s e tanítással átitatott embervilág mégis testvérharcba fogott s maga az Egyház is, mintegy átvette a gyűlöletet, az átkot szórja most, mint majd ezek a harangok; eddig a békét, a szeretetet hirdették, de anyagjuk érce a harangnak eszköze maradt. Ezen az ércen nem fogott az Ige, éppen mint az embervilág kemény szívén az evangélium! Menjetek! Istennek fölszentelt harangjaink, sóhajunk, könnyünk száll utánatok! Mint ágyúk is emlékezzetek 93 Társzekér. 112
