Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Én nyugodtan hallgattam végig Tóth Sándor tanácsát, s nem keseredtem el, hanem elnevettem magam, s azt mondtam válaszul: — Nagytiszteletű úr szép ember lehetett, mert még most is szép, szépségének az előnyeit élvezte bizonnyal, azért hogyan adhat hírt a csúnyák sorsáról? Én csak megmaradok papnak, Isten majd kipótolja másban arcom csúnyaságát. Tóth Sándor láttam, megbánta, amit mondott, s azt mondta: — Én barátom megmondtam, maga fogja látni a következményeit. Ezt jókedvvel mondtam el Sziládynak, nem kesergésképpen. Szilády szinte indulatba jött: — Ugyan miért nem azt vágta oda Bilkeynek, hogyha a professzor úr boldogult, akkor csak rám is várhat még szép jövő. Mert annál éktelenebb pofát aztán keresve sem lehetne találni. Tóth Sándort érettebb fejű embernek gondoltam, minthogy ilyen marhaságot mondjon. Igaz, hogy olyan hiú, hogy még a borbélyüzletek kirakatába is szívesen kiülne a dicséret kedvéért. Meg tudna szakadni a fésülködésbe a vén piperkőc. Ha lelkűk volna, ilyen kegyetlen hátbavágással nem bocsátanának ki fiatalembert az életbe. Barátom, ennek a szégyenteljes bírálatnak az elmondásából is látom, hogy túltette magát ezen az alacsony mérlegen, s máris van ereje fölébük emelkedve megvetni őket. Azért nekem nem kell magát megvigasztalnom. Inkább megszomorítom azzal, hogy láttam, milyen társaságba jutott. Odáig jutottunk, hogy a mi egyházunkban mindenben ez a gyalázatos külszíneskedés járja, ami azt a csekély belső értéket is megöli, ami még itt-ott, egyben-másban akad. Tóth Sándor ugyan a maga sovány fejével mondta ezt, de alapjában az egyházunk sivárságát árulta el vele. Azt nem gondolta, talán nem is tudta, hogy egy idő előtt meghajszolt fiatalembernek mondja, aki máris többet tud s lát, mint kellene; azt az egyszer már megfogant gondolatot érleli benne, hogy faképnél hagyja az egészet, s elkívánkozik oda, ahol a belső értéket becsülik. A nép barátom nem olyan romlott ám még, mint a papok; s tudja érteni, értékelni a sorsával törődőket, s nem a pofát nézik, hanem a szív melegéhez húzódnak, s az értelem fölcsillanásában gyönyörködnek. Sajnálom ezt a Pacsérra történt elhelyezését, mert arra gondoltam, hogyha Bagó Bálint sorsa most eldől a kécskei választáson, akkor helyébe majd magam mellé kérem. Most még inkább gondolok erre, nehogy Tóth Sándor kormányzása alá kerüljön, aki, hogy igaza legyen, megtalálja majd a módját az elkeserítésének. Most azt kérdem barátom, számít-e magának az, ha pár hónapig fizetés nélkül maradna? — Még pár esztendeig is meg tudnék lenni anélkül, hiszen szüleim s keresztanyám minden szükségemről bőségesen gondoskodnak. — Akkor hát barátom ne készülődjék Pacsérra, hanem majd én intézkedem, s míg Bálint itt van, addig majd hitoktatásban foglalatoskodik, aztán pedig maga tölti be Bálint helyét. Szilády káplánjaként A világháború Végtelenül boldoggá tett Szilády marasztalása, aki ezután a püspöki hivataltól a maga oldala mellé való helyezésemet elintézte, s én 1917. október elsejével káplánjává lettem. Bagó Bálinttal aztán úgy három hónapig együtt káplánkodtunk nagy megértésben s igazi testvéri mély összeforradásban. Bagó Bálint is igazán élvezte Szilády megbecsülését, s így gyakran élveztük, amint az ősz tudós láttatta velünk az emberi élet mélységeit, a sok sebét, fekélyét, nyomorúságát az életnek, majd a nagy törvényszerűséget mindenben, ahogyan mindent hatalma alatt tart az Alkotó. 110
