Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
amikor akár az egyiket, akár a másikat siratta, mindig azért hálálkodott, hogy nincsen már tanyájuk, mert most mi lenne, ha a két beteg mellett még a tanya gondja is az ő vállára nehezednék. Ekkor már Bagó Bálint volt mellette a káplán, aki meleg szívvel iparkodott a beteg Szilády körül szolgálatot teljesíteni. A háború mind nyomasztóbb anyagi helyzetet teremtett; s a két beteg, de különösen a Klárika költséges betegsége, kezdte kimeríteni az egész családot. Maga Szilády is ágynak esett, s egészen reménytelenné vált a helyzete. Konzíliumot tartottak fölötte. Négy orvos vizsgálta át: a város híres főorvosa dr. Dobozy István; majd dr. Beck Sándor háziorvosa; Steiner Ignác és az ott állomásozó, ezredesi rangban álló katonai orvos. Kedvesen beszélte el később maga Szilády a fölötte tartott tanácskozást. — Amikor javában vizsgálnak, fölkeveredett velem a világ, s irtózatos szorító fájdalmak közt hányni kezdtem bűzös, gennyes hányadékot. De éreztem a hányás után, hogy az a feszítő fájdalmam megszűnt, s jól éreztem magam, csak végtelenül elaléltam, s az orvosok azt hitték rólam, hogy az eszméletemet is elveszítettem, mert még a szemeimet sem bírtam fölnyitni. Tapogatnak, szívemet, ütőeremet s megállapítják, hogy estére beáll a halál. Én pedig úgy a paplan alatt jót nyújtózkodtam, s jól éreztem magam. Gondoltam: no halál, ha estére is ilyen állapotban találsz, hát megbirkózom veled. Szilády a konzultáló orvosok közül háromnak a halálát megérte. A gyógyulás lassú folyamatú volt. Gyomorfekélye fakadt föl, s a tályogszerű fekély tartalmát hányta ki. Lassan kezdett erősödni, s már néha temetéseken, templomban is megjelent. Ilyen gyengélkedő volt, amikor én a kápláni vizsgát letettem Pesten, ahová a IV. évre ismét visszakerültem. A vizsga letétele után engem nyomban Pacsérra helyeztek kápláni szolgálatra, s néhány napot tölthettem csak otthon, hogy az új életre odahaza előkészítsenek. Ez 1917 szeptemberében volt, a rendes kápláni elhelyezések ideje előtt. Akkor is, mint rendesen, látogatást tettem Sziládynál, s beszámoltam a kápláni vizsgáról. Elmondtam neki a vizsgám különös záróakkordját. Elnökünk Tóth Sándor bácsfeketehegyi lelkész, bácskai esperes volt, aki szónoklati bemutatóm után, ami a vizsga utolsó tárgya volt, atyáskodó hangon azt mondta nekem: — Fiatal barátom, prédikált-e már maga tükörben? — Nem tettem még olyant — feleltem gyanúdanul. — Nahát, tegye meg, s majd akkor megérti azt, amit most mondani kívánok magának. Én az ifjúságnak barátja vagyok. Felelősséget hordok értük. A maga arcában van valami szokatlan, valami különös. Olyan szögletbe változás, amint szónokol, szinte az ember megijed, ha az arcába néz. Nyugtalanság ez, vagy nem is tudom, minek kellene nevezni — s úgy eltűnődik a helyes kifejezésen. Ebben a pár pillanatban a szónoklatan-tanárom, Bilkei Pap István az ő sajátságos dörmögő hangján megszólal: — Csúnya, barátom, csúnya! — Na igen — veszi át a szót az esperes — csúnya, azt akartam mondani, de nem ilyen nyíltan. A csúnya ember a mi pályánkon nem boldogul. A mi népünk ízlése más. Igényes. Azért azt mondom most magának, azt az atyai tanácsot adom: fiatalember még, menjen más pályára, ahol nem szükséges a szép férfiarc. Menjen jogásznak, orvosnak, tanárnak, de itt ne maradjon, mert nem boldogul. Mennyi fájdalma lenne, ha itt maradna mégis, mert látni fogja, hogy tehetségtelenebb társai, akiket az Isten szerencsés arccal áldott meg, boldogulnak, maga meg lemarad s elveszelődik. Én ugyan elfogadom a vizsgáját, de kérem, ezen a pályán ne maradjon. 109
