Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Szilády szúrós szemekkel nézi a mentegetőző embert, aki a megrugdosott tanítványa előtt kénytelen összezsugorodottan vezekelni, de nem szólt semmit, csak legyintett jobb kezével, a ballal meg engem tovább is fogott. Hamar szeretett volna szót hallani Sziládytól, induló mozdulatát látva újból elébe lépett, s mondta: — írtam én Dezsőnek ez ügyben (Pataky Dezső, az ő sógora), s kértem, hogy engesztelje meg főtiszteletű uramat irántam, mert nagyon bántott a dolog, de nem vállalta a bocsánatkérésem tolmácsolását. S olyan esengve nézett Sziládyra, aki végre megszánta a vergődő embert, s megszólalt: — Hát ahogy megláttam azon a litografált papiroson a megropogtatott szavakat; s majd, ahogy értesültem az átadás körülményeiről, barátom, a debreceni diák életemből jutott eszembe az az utálatos őrmester, aki a város promenádján vasárnapról-vasárnapra produkálta magát. A várost megszálló katonák a polgárság szórakoztatására rendesen térzenét adtak, majd katonai produkciókat. Ez az említett őrmester azonban túltett valamennyin, s eszeveszetten ugráltatta a lovát, annyira, hogy végtére is mindenki csak ezt nézte. Egyszer aztán egy vendéglőben összetalálkoztunk vele mi diákok, s megkérdeztük tőle: ugyan mire való annak a szerencsétlen lónak ez az eszeveszett táncoltatása? Amire éktelen csúf magyarsággal azt válaszolta az utálatos őrmester: hogy lássák, mekkora hűséggel szolgálom a császárt! Azt gondoltam barátom, hogy maga is azért ficánkodik, hogy lássák mekkora hűséggel szolgálja a kerületet s a könyvtár ügyét! Az elsápadó embernek kezet sem nyújtva megindult lefelé a lépcsőn. A magam sorsának a leírásába kellene most fognom, ami azonban már nem tartozik bele Szilády élete eseményei közé, ha később, élete legvégén összeszövődik is vele. A tanári kar úgy ítélt fölöttem, hogy a pesti teológiáról eltávolítanak, s ezt sok huzavona után akkor tették — 1915. május 30-án — amikor az ország minden teológiája lezárta az iskolai évet, s így én fölvehető nem voltam sehol, a katonai mentességem pedig ezzel megszűnt. Az utolsó héten, amikor már láttam, hogy kicsapásom elkerülhetetlen, kéréssel fordultam a pataki, a kolozsvári, a pápai teológiákhoz, hogy vegyenek föl, de táviratokban adták tudtomra, kérésem teljesíthetetíenségét. Életem legnagyobb válsága volt ez. Minden, amit addigi életemben gondolatban, szándékban, célkitűzésekben csak fölépítettem, összeomlott; nem maradt más, mint a katonasor, amiben a halált kívánatosabbnak tartottam, mint az életben maradást. A kicsapásomra összehívott tanári konferencia estéjén érkezett meg összetörve Gulyás Károly katolikus káplán barátom, akinek a fölmentéséért sokat fáradoztam, akiért mulasztott „igazolatlan” órák miatt történt a kicsapásom is. Az volt az ürügy, az ok a Szilády megjegyzéseinek a továbbadása volt, illetve Hamar megaláztatásának a végignézése; majd bátor, meg nem hunyászkodó viselkedésem, ami utálttá tette személyemet a tekintélyükre féltékenyen vigyázó tanáraim előtt. 38. Székely Margit és Szilády Klára a parókia tornácán, 1914 103 TJM 2008.5.10.
