Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
úgy hevenyészett mozdulattal int felém, s egy asztalra mutatva azt mondja: — Tegye csak le a könyveket! — s aztán a három egymás mellett ülő vizsgázó teológushoz fordul. Én pedig csak álltam, s a könyveket nem tettem le az asztalra. Gondoltam, hogy majd később visszajövök a könyvekkel, s pár percnyi habozás után indulni akartam kifelé. Hamar észrevette a habozásomat, s ismét rám szólt de indulatosan: - Tegye le a könyveket! Azt válaszoltam neki: — Majd később visszajövök. Erre rám förmedve mondja: — A könyveket tegye le! — Nagytiszteletű uram! A Főtiszteletű úr meghagyása szerint csak nyugta ellenében adhatom át, amiben annak is benne kell lennie, hogy a Ráday Könyvtárnak több követelése rajta nincsen. — Micsoda szemtelenség ez a hang? Tegye le a könyveket, amíg jó dolga van, aztán távozzon azonnal! — Távozom, nagytiszteletű uram, de a könyveket nem adhatom át írás nélkül. — Na, megálljon csak! Ezt megemlegeti! Olyan ingerültté lett Hamar, hogy a három teológust is elzavarta. Berta Imre barátom, aki szintén Szilády rajongó tisztelője volt, az egész jelenetet végignézte, mert a könyvtár, rendezésében ő segédkezett állandóan Hamarnak, de az ingerült embernek nem szólhatott. Hamar folyton engem fenyegetett s az én „pimasz viselkedésemet” sérelmezte, s a tanári tekintély ellen való „aljas támadásnak” minősítette. Imre barátom a dühöngő embernek nem szólhatott, csak nagyon féltett Hamar haragjától, s kegyedenségnek tartotta szándékát. Másnap Hamar valamivel higgadtabban, de még mindig zord haraggal mondja Bertának: — Ez a szemtelen Ván még most is magánál tartja azokat az értékes könyveket? Menjen föl hozzá, hogy azonnal adja át, mert tanári szék elé viszem azt a pimasz frátert! — Nagytiszteletű uram! — feleli Imre esengő hangon — Ván Béni nem adhatja ki a kezéből, ha egyszer Szilády főtiszteletű úr azt parancsolta neki. Bocsásson meg nekem is, de én sem adnám ki. Hamar megtorpant, s az asztalához ült, a könyvek átvételéről az elismervényt kiállította, a kívánt záradékkal ellátta, s azután azzal küldte föl Berta Imrét a könyvekért. Én ezek után úgy három héttel kollokváltam nála zsidó exegézisből. Jónás prófétát exegitáltuk. Addig zsidóból jeles voltam, ekkor elbuktatott, pedig éppen olyan jelesen feleltem, mint azelőtt. Varga Gyurin keresztül értesült Szilády az esetről, s nagyon fölháborodott Hamar „hitvány viselkedésén”. A tavaszi közgyűlésen, amikor találkozott velem, még több figyelmet és szeretetet tanúsított irántam. A gyűlésről karomra támaszkodva ballagott le a lépcsőkön, amikor Hamar István éppen fölfelé tartva meglátta Sziládyt, s mély meghajlással, kalaplevétellel köszöntötte; előtte megállva látszott, hogy szeretne vele szót váltani, de Szilády csak legyintve fogadta Hamar tisztelgését, s nem állt szóba vele, hanem kezemet fogva úgy rézsút tért ki előle. Hamar azonban a tolakodó ember rimánkodásával ismét elébe állt, s ott előttem kezd esengeni Sziládynak, hogy megengesztelje. Szilády megállt végre is a lépcsőteraszán, de karomat fogta, hogy el ne mehessek tőle, mert én olyan mozdulatot tettem, hogy magukra hagyom, de Szilády láthatóan nem engedett, akarta, hogy végignézzem a tanárom hitvány viselkedését. Hamar, mint a megvert kutya alázatoskodott. — Főtiszteletű uram, bocsásson meg nekem a sajnálatos esetért. Én nem vettem észre, hogy az a fölszólítás kiment a többivel együtt. Hiszen tudom én azt, hogy arra az ősliturgiális könyvre még főtiszteletű uramnak szüksége volt. Nagy jót tett volna velünk, ha azt jegyzeteivel ellátottan kiadta volna. Ha foglalkozik még a kiadás gondolatával, készséggel vissza is adom. Csak ne nehezteljen rám, mert engem bánt a dolog a legjobban. 102
