Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság - Thorma János Múzeum könyvei 34. (Kiskunhalas, 2011)
Emberek és emlékek - Fürst László: Édesapám: Fürst József
féltek az újra nyíltan feltűnő fasiszta elemektől, alantas eszméiktől. Halványan emlékszem, hogy dr. Krémer Ferencéknél bujkáltunk esténként. Szomszédaink voltak, mindenki német barátnak tartotta őket. Ragaszkodtak hozzá, hogy náluk legyünk, ha mégis keresnék megint a zsidókat. A megkülönböztetett mindig megsegíti a másik kirekesztettet. A halasi zsidóság nagy részét elpusztították a Holocaust alatt, a maréknyi halasi zsidóság többsége 1956-ban hagyta el a várost, sokan Magyarországot is. Édesapám persze maradt. Mikor én eljöttem 1979-ben, itt New York városában átvehetett volna egy jól felszerelt, bevezetett órásmühelyt az 5. sugárúton. Számára a legtermészetesebb döntést hozta, visszautazott Magyarországra, Kiskunhalasra. Neki ez volt természetes. Most is látom magam előtt, ahogy feláll a halasi lakásunkban, amikor a magyar himnuszt hallotta, látta a TV-ben, ő a büdös zsidó, akit még érettségizni sem hagytak Sokszor járt látogatóként New Yorkban. Felkereste a volt halasiakat, Borhegyit, Heislert, Gergelyt, Királyt, Weinbergert, mindig érdeklődve kereste New York magyar vonatkozásait. A közülünk való Radnóti Miklós írta: „Nem bírta hát tovább, a roncsolt szív s tüdő a múltat és e bomlott éveken virrasztó gondokat, hitet, csalódást.” Hallottam, hogy mikor betegen betették a mentőbe miután halasi orvosai nem vállalták tovább a kezelését sírt, pedig Székesfehérvárra, szeretett unokaöccséhez szállították. Kiskunhalast siratta, ott volt az élete. 1995-ben halt meg. Utolsó heteiben vele voltam. Milyen büszke lenne most, hogy az ő halasi hitközsége 150 éves, rendezvényeket szervez, zsidó tradíciót őriz. Mondaná: látod a halasiak. 2001. májusában, 50 évesen New Yorkban ülök fényképe mellett. A fényképen kicsi, magyaros bajusza alatt mosolyog rám, de jó lenne, ha élne. Nincsen olyan nap az életemben, hogy ne gondolnék rá. Fürst József és fia László 311
