Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság - Thorma János Múzeum könyvei 34. (Kiskunhalas, 2011)
Emberek és emlékek - Várnai Pál: Rekviem gyermekkoromért
Rekviem gyermekkoromért Dr. Várnai Pál Amikor utazom, szép tájakon járok, eszembe jut Halas, és amúgy félkomolyan megjegyzem: Azért Halas mégiscsak szebb. Ha gyaloglás közben egy távolságot kell felbecsülnöm, mondjuk egy kilométert, számomra akkor is a halasi Kossuth utca és a fasor hossza a mérce a vasútig. Tulajdonképpen csak tizennyolc évet töltöttem Kiskunhalason, a deportálást leszámítva, csak tizenhetet. Eltekintve emigrációm első tíz évétől, amikor amnesztia híján azt nem tehettem, azóta is visszajárok, ha lehet évente többször is. Nincs már ott senkim, most már igazán nincs miért odamennem, hallom olykor másoktól. Lehet, hogy én sokaknál hűségesebb halasi lennék? Ezen is tűnődőm most, amikor ezeket írom. Amíg anyám élt, természetes volt, hogy több időt töltök nála, még úgy is, hogy a tengerentúlról kellett idejönnöm. Azután már csak néhány ismerős maradt, pár osztálytárs, meg az időnkénti érettségi találkozók. Milyen jó is volt még olyan ismerősökbe botlani, akik még mesélni tudtak anyámról, Rózsikáról, apámról, vagy még ismerték nagyszüleimet! Egyszer, már az is régen volt, a városi szállodában vettem ki szobát. Pár szó után a szívélyes portásnő elkezdte sorolni, hogy Magukból kik is élnek még Halason. Mégiscsak a Magukbólok közé tartozom, gondoltam. Akkoriban Halason már csak egyetlen stabil pont maradt a számomra, Grosz Klári néni, az ugyancsak távol élő Imre barátom édesanyja. Mindig drágámnak szólított, miként gondolom, legtöbbünket. Úgy állítottam be hozzá, mint aki hazajön. Azonnal kérdésekkel árasztott el, melyek éppen izgatták soha nem pihenő szellemét: görög műemlékekről, mitológiáról, egy-egy szó etimológiájáról: Te biztosan tudod. Hányszor kellett szegénynek csalatkoznia! Most már csak a múlt maradt meg nekem, a város, az utcák, a régi házak, egy- egy, a régmúltból előbukkanó már idős arc, s természetesen a zsinagóga, gyermekkoromat felidéző udvarával, és hát hogyne lenne ott, a temető, a holtak, akik között nevelkedtem. Merthogy én nemcsak halasi vagyok, hanem halasi zsidó is. Gyermekkorom biztonságát, azonosságtudatát jórészt közeli és távolabbi családom, neveltetésem zsidó tradíciói határozták meg. Schwarcz nagyszüleimet, Mihály bácsit, a nagytekintélyű hitközségi elnököt már nem ismerhettem, de jól emlékszem léig bácsira, az ő hosszú fehér szakállú unokatestvérére a dájánra, akit kilencvenkét évesen vittek el meghalni. Bennem éltek a Winter nagymamánál, Esztikénél töltött péntek esték, ahogy gyertyagyújtás közben, lehunyt szemmel titokzatos szavakat mormol. Meg a becsinált leves és az ünnepi mézes sütemény. Más péntek estéken templomba mentünk apámmal, aki a komák megfelelően, jó zsidó és jó magyar is volt egyben. Királyáért harcolt és sok-sok éremmel tért vissza az első világháborúból, de a helyi zsidó életben is aktív szerepet vállalt. Rendkívüli erejű sportember volt, amellet vakmerő, becsületes és igazságszerető, akinek diákcsínjeiről, majd hőstetteiről számos történet járta. Egy ízben, például, a Kálmán szanatórium erkélyéről, ahol akkoriban laktunk, megpillantotta, amint szemközt, a Dohány tisztelendő úr ablaka alatt suhancok zsidóztak. Apám gyorsan felmérte a helyzetet és anyám kérdésére, hogy hova rohansz Karcsi? válasz nélkül, pizsamájára kapott köpenyében, pillanatok alatt a helyszínen termett és szanaszét dobálta a hívatlan vendégeket. Sajnos 1944-ben őt is elhurcolták. 312
