Bereznai Zsuzsanna - Nagy Czirok László: A hajdani halasi nép humora - Thorma János Múzeum könyvei 33. (Kiskunhalas, 2011)

Bereznai Zsuzsanna: Népi humor Kiskunhalason

bárkinek hashajtónak, nem köll purgó vagy keserűsó, de még darmol sem, hat úgy, mint a burányi török, ész nélkül.

A vajat aztán már úgy mindjárt lehetett önni nyersen, mint írás vaj, de ki szokták sütni, kalácsba igen jó, enni már mindenki tudja, és sokan szeretik is.

Tehát előbb ott hagytam el, hogy a templomba alunni mönnek, mert ott igen jól tunnak alunni az odajárók, én nem mék a templomba alunni, én otthon alszom, mondják, akik már látták vagy hallották, hogy mikor a pap elkezd nekik mesélni, hogy a zsidók hogyan mentek át a jeges, illetve vörös tengörön száraz lábban, ekkor szinte hortyognak, fortyognak, mint a Vezúv tűzhányó hogy, mikor kitörésre készül, mikor aztán vége a mesének, szépen haza mönnek a hívek, isznak, ősznek, mert már éhesek, mint a farkas, otthagyják a templom egerét, magát.

De az egérnek aztán olyan ösztöne, szimatja van, mindent megtalál, talál is itt, de nem ennivalót, hanem rágni valót, mert némely templomba járó nem viszi haza a zsoltárt vagy bibliát, hanem otthagyja abba a padba, amelybe ülni, alunni szokott, az egér persze megtalálja, és ha már enni nem eszi mög, de összerágja pozdorjává, fészket csinál belőle, mert az egérnek olyan szokása van, hogy akkor is rág, ha nem eszik, olyan, mint a nyúl és vidra, többet rág a kelleténél, szóval mindig rág valamit, ha köll, ha nem.

Azt mondják az okosok, azért köll neki mindég rágni, mert másképpen úgy mögnőne a fogai, hogy nem férne el a szájába, úgy nézne ki, mint az elefánt agyarai nyőnének, akkor pedig a macska megijedne tőlle, és nem merné mögfogni, elszaporodnának, ugyan így is van elég.

Most térjünk vissza a mi szögény emberünkre, aki talán a templom egerénél is szegényebb vót, mezítelen, talán nem is a mi tájékunkon löhetött, mert itt nem bírta volna ki a hideget, és nem tálát vóna mit enni-önni, és talán Afrikában vagy Amerikában, vagy ki tudja, hun élt, de valahol volt, mert a mese tud rólla, pedig mégis köllött valahun lönnie.

Eccö aztán az a gondolata támadt ennek a szögény embörnek, hogy elmegy országot, világot látni, hátha valahun talál valami szöröncsét. Mög is indút, csak úgy gondolomra, ja dehogy is indút, mert mögindúni a tehén szokott, aki bikáztatni kíván, vagyis folyat. Tehát nem mögindút, hanem elindult. Kossut és a vasút nem mindegy, mert ha mindegy volna, igen nagy vóna.

Nohát elindult, úgy mén aztán, már itt mögint nem jól írtam, mert nem mén, mert a mén egy jó nagy négylábú állat, aki a kis csikókat szokta csinálni, ez pedig sem mén, hanem ló, vagyis magyarul csődör vagy kan ló, tehát nem mén, ha áll, így aztán a mi szögény emberünk nem mént, hanem lassan lépésről lépésre ballagott.

Mönt aztán hetedhét országon körösztű éjje-nappa, ráért, nem vót semmi dóga, éccő aztán odaért egy nagy valamihö, mi lőhet az, látya aztán, olyan nagy kerítés forma, mint a kőfal, de se vége, se hossza nem látszott, a magassága löhetött két lépés gondolomra, tapogattya aztán, mi lőhet, az, nem vót az kemény, inkább puhának érzett, vékon fehér, másutt tarka, bámúja, fogdossa, szagója, a szaga jó vót, ho tán mög is kék kóstóni, csípett aztán belülié egy kis darabot kóstolóul, hát uram Isten, hisz ez tejes kása.

De hogyan gyütt ez ide, kik főzték ezt a rengeteg tejes kását, mekkora fazékok, üstök köllöttek ennek a mögfőzéséhez, gondókozik, vakarja a fejét, ahun nem is viszket, mitévő lögyön, hova mönjön, de akármerre nízött, se vége, se hossza nem vót,

66