Bereznai Zsuzsanna - Nagy Czirok László: A hajdani halasi nép humora - Thorma János Múzeum könyvei 33. (Kiskunhalas, 2011)

Bereznai Zsuzsanna: Népi humor Kiskunhalason

gondóta, főmászik rá, de ha belefogódzott, elmálott, puha vót, de olyan lapos szögletös vót, mint a turus lepény, mikor a tepszibű kivöszik.

Hát itt más kivezető út nincs, neki kő vágni, ha azt akarta, hogy előre jusson, hogy is kezdje, röstellött elmönni mögnízni a végit, mert nem is látta, nem volt annak se vége, se hossza, mérhetetlen vót, hát ha már így van, elhatározta, nekivág, és úgy eszi átt magát ezen a roppant nagy tömeg tejeskásának. A gondolatot aztán tett követte, elkezdett aztán önni a finom tejes kásábú, néhun még mazsola, apró szöllő is vót benne, a teteje mög fahéjjal vót möghintve, nagyon finom vót, egyrészt örült is neki, hiszen nem hal éhen, lösz mit zabálni jó ideig.

Úgy tött aztán, mint a fába a szujkukac eszi magát mindég előre, majd csak ott vergődik valamikó, ha még sokáig éli, ötté, ötté aztán magát, mindég előre lyukat evett a jó kásába, márjó ideje benne vót, azt se tudta, nappa van-e vagy éccaka, mert sötéten vót, úgy mint akik a tengeren utaznak, csak a vizet látják, de ű semmit se látott, sötét vót, ha jóllakott, aludt, övött és aludt, nem tudott semmirű, nem találkozott senkive, magába vót a rengeteg tejeskása högybe.

Akkó pedig még a Hortobágyon sem termett rizs, human gyühetött ez ide, nyilván az égbű, az angyalokfőzték, és hogy hun vót, Kukuttyinba vagy Piripócson, errü nem tudok, térképen nincs rajta, de valahun köllött lönni, hiszen a mese bizonyítja, aki aztán nem hiszi, mönjön oda és kóstolja mög ű is a tejeskását, van elég és öhetik okádásig, már csak jó időt tőtött a mi szögény embörünk a tejeskása övésbe, hetek, hónapok múlhattak már, már talán fele útján löhetött, már kezdte unni a mindég kása övést, de má nem fordulhatott vissza, mert hátul elzárta a lukat a megemésztett kása, tehát csak előre möhetött.

Talán már évek múltak ezútta, nem tunni, éccő aztán sokára mégis kivergődött, körösztűötte magá, kijutott a szabadba, napvilágot látott, és végigníz magán, hát akkora szakálla, haja nyőtt, hogy úgy húzta, úgy nézőit ki, mint egy szörnyeteg, de annyira legyöngűt, nem tudott járni, csak négykézláb, nem is lőhet csudáni, mindig azt az egyhangú ételt önni, ha még akármilyen jó is, de mög a tejeskása nem valami tortás eledel, mert a betegeknek szokták a doktorok ajánlani, mint diétás menüt.

Ezért gyöngűt aztán ez a szögény embör is le, hogy nem tudott lábra állni, de már nem bánta, lösz, ahogy lösz, de ő már nem őszi vissza magát, mászott aztán előre, hátha találkozik valakivel, találkozott is néhány embörrel, de azok elkerülték, nem mertek vele találkozni, mert ulyan ijesztő vót,fétek tűle, gondóták, miféle szörnyeteg lőhet az, csupa szőr, de nagy is, éccő aztán sokára mégis tálát embörökre egy erdőbe, azok pásztorok vótak, talán négyen vótak, szót hozzájuk, de nem értették a nyelvét, idegenek vótak, úgy aztán csak intés által értették meg egymást. Mutatta nekik a nagy szakállát, haját, hogy vágják le, le is vágták, mögnyírták, akkó látyák csak, hogy ez is embör.

Mutogat aztán, hogy szomjas, inni szeretne, mert már régen ivott, mindég csak evett, azt se tudta már, milyen a víz, vizük aztán nem is vót a pásztoroknak, hanem vót igen jó boruk, olyan tokaji forma ízű, mongya aztán a számadó pásztor a bujtároknak, hogy itassák mög ezt a szögény embört, mert látom, alig bír még űni is, fogjátok mög, égy mög itassa. Egy aztán elkezdi itatni szép lassan, de mikor mögízlelte a jó bort a mi szögény embörünk, intett, hogy így nem elég, hanem egy fogja mög, kettő mög csak öntse, úgy is csináták, aztán öntötték bele, mint egy ürge lukba, mikó kiöntik az ürgét, itatták, hát még teli nem lőtt, mikó má folyt vissza, mögtelt.

67