Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek
Néhány év elteltével Bodoglárról a kiskunmajsai Petőfí-tsz Szabadkai út melletti telephelyére került a tejcsamok. Imre bácsi 28 évet töltött el ebben a munkakörben. Megbetegedése után fia, Imre és ifjú Gajdacsi József helyettesítette nyugdíjba meneteléig. Tajói humormorzsák Az állcsont Az 1970-es évek elején Simson Schwalbe-val közlekedtem Tajó, Kiskunhalas és Kiskunmajsa között. Ebbe a motortípusba az ülés alatt lehetett benzint tölteni. Egy alkalommal, amikor fogytán volt az üzemanyagom, a majsai benzinkútnál beálltam a sorba tankolni. Amint felnyitottam az ülésemet, borzasztó látvány tárult elém! Egy disznóállcsont vicsorgott rám szinte még hiánytalan fogsorával. Azt se tudtam hirtelen, mitévő legyek. Körbenéztem, hogy látja-e valaki, majd gyorsan becsúsztattam egy szatyorba a nem kívánt ajándékot. Aztán a nevető izmaimnak szigorú álljt parancsolva nagy komolyan megtankoltam és elindultam. Mivel pár nappal a történtek előtt Kálmán Imre unokaöcséméknél jártunk disznóvágáson, hát nem kellett messze mennem a tettes után. A kis kos Toncsi nénitől mindig azt tanultuk, hogy segítsünk a rászorulókon. Egyszer a délutáni tanításból hazafelé menet Csendes Béla bácsiék előtt utolértem egy „elesettet” egy dülöngélő részeg ember személyében. Biciklijét tolva „hajtotta a pulykákat”, (ezt felénk arra mondták, aki nem tudott egyenesen haladni), aztán elesett a mély homokban. Próbált felkelni, de hiába. Ő maga még csak feltápászkodott valahogy, de mire a biciklit is felemelte volna, akkorra már újra a földre puffant. Tőlem kért segítséget. Felállítottam a biciklijét, beleraktam a kosarába a szétrepült árut, amit a boltból hozott. Hálálkodva indult el, de néhány méter megtétele után újra a földre került a járgányával együtt. Megint felsegítettem, pedig nem szeretem a részeget. Aztán megszaporáztam a léptemet és hazaérve a kapunkból néztem vissza. Akkor éppen a következő tanya előtt igyekezett függőleges helyzetbe kerülni, de nem sok eredménnyel. Vince Balázs bácsiéknak ugyanis volt egy kis kosuk, ami a nyitott kapun belülről figyelte az embert és amikor az már feltérdelt, akkor fejét leszegve bakugrásokkal közeledve mindig feldöfte. Aztán, mint aki jól végezte dolgát visszament az udvarba. Hogy meddig tartott ez a kos számára játék, az ember számára tragédia, nem tudom, de úgy érzem, nem büntetett meg az Isten azért, hogy többször már nem voltam hajlandó segíteni, mert azóta sem hozott az utamba részeget. Vidám szomszédolás A tajóiak nemcsak a munkában tartottak össze, hanem a bolondságban is. A húsvéti locsolkodásnak nagy hagyománya volt. Délelőtt a gyerekek, délután a fiatalok és az idősebbek járták a vidéket. Hanem egyszer az asszonyok megirigyelték a férfiaknak ezt a kiváltságos tevékenységét. Összefogtak kilencen-tízen és húsvét keddjén elmentek locsol- kodni. Bizony a férfinépség meglepődött! Volt, aki a szárkúpban húzódott meg, volt, aki kisfiúként az asztal alá bújt. Imre bácsi becsülettel megadta magát. Az udvaron egy esernyő alá guggolva mondta: Na, öntsétek azt a vizet! A kántálás mint népszokás nem vált Tajón hagyománnyá, de néha itt-ott felütötte a fejét. Az 1950-es, 1960-as évek tájékán történt, hogy Csendes Béni bácsiéknál a disznóölés estéjén hívatlan vendégek érkeztek. Cigánynak öltözve csöbröket zörgettek és követelték a vacsorát. A jelmezes személyekben Kálmán Jóska bácsira és családjára, valamint Illés
