Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek
Lajos bácsira ismertek a háziak. Természetesen megkínálták őket, és a finom hurka-kolbász, no meg a jó bor mellett vígan telt az este. Kuktafelvétel nincs! 1973-ban a Geisler Eta Úttörőcsapat, vagyis mi és a bodogláriak együtt táboroztunk a Garadna völgyén. Néhány anyuka, köztük Csendes Béláné Ilus néni is eljött velünk és főzött a gyerekeknek, Hosszú sorban álltunk korgó gyomorral a bogrács előtt. A levegőben szálló felséges illatok hatására türelmetlenségünk egyre fokozódott, s hogy ezt könnyebben legyőzzük, a következő dalt énekeltük: Éhes vagyok, dübörög a gyomrom, de szeretnék enni. De szeretnék az Ilus néni mellett konyhakukta lenni! Ilus néni azt mondta, nem lehetek én kukta, Mert idefigyelj, Kató, nemigen bízható kecskére káposzta. Mi könnyen belenyugodtunk a dal szerinti nemleges válaszba, annál is inkább, mert a gyomorkorgást a vacsora, majd a Gál Pista trombitájából szóló csodálatos takarodó váltotta fel. Hasztalan kínálás Az első iskolatalálkozót 2007 szeptemberében rendeztük. A birkapörköltet, mint ahogy a következő években is, Rávai Jenő és brigádja főzte. A krumplifőzést Vince Balázs vállalta. 11 óra körül már ínycsiklandó illatok terjengtek a levegőben. Egyre több vendég tett egy kört a húsfőzők felé, akik rázogatták a bográcsokban a vígan rotyogó, nem mindennapi látványt nyújtó étket. Többen megkóstolták a leendő ebédet, hogy elég sós-e, elég csípős-e, meddig kell még főzni, és nem fukarkodtak a dicsérettel. Vince Balázshoz, ki tudja, miért, de nem mentek az emberek kóstolgatni. Balázs ezt nem vette jó néven, megirigyelte szakácstársai nagy sikerét és hamarosan szóvá is tette ezt az igazságtalanságot, de hiába hívta, hasztalan kínálta a vendégeket a finom, friss, gőzölgő krumplival. Nagymama mesélt Nagy szeretettel emlékszem vissza anyai nagyanyánk meséire. Úgy tudott mesélni, hogy a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Lehet, hogy neki is szerepe volt abban, hogy éppen magyar szakos tanár lettem, és annyi gyereket vittem mesemondó versenyre? Nem is a népmeséit, hanem inkább a valóságban is megtörtént régi történeteit kedveltük. Ezeket a meséket már százszor is hallottuk és kívülről is tudtuk, hát kívánságműsorként így rendeltük meg: - Nagymama! Azt mesélje el, amikor... És nagymama mesélt: a nevelt lányáról, aki este már korán elálmosodott és nagyokat ásított. Talán el is aludt volna, ha nem kellett volna kukoricát morzsolnia a testvéreivel együtt. Ma bizonyára gyógyszereket meg étrend-kiegészítőket etetnének vele, mert vashiánya van, de akkor a kutya sem törődött ezzel, hacsak az öccse nem, aki azt leste, hogy nővére mikor nyitja nagyra a száját, és a többiek derültségére beledobott egy marék kukoricát. Arról is mesélt, hogy miért nem szereti a szilvalekvárt. A szilva olcsó gyümölcs volt, bőven termett a szőlőben. Nagy bográcsban órákig keverték a belőle kevés cukorral vagy anélkül is készíthető finom lekvárt. Nagymama forrón ún. vászonfazekakba töltötte, majd levitte a pincébe a télire szánt étket. Másnap kötözte le az edényeket. Télen, amikor lekváros bukta sütéséhez készülődött, felbontott egyet belőlük. Meglepődött, mert talált benne valamit. Azt hitte, hogy a bogrács alján lesült és összecsomósodott darab került a kanalára. Fogta és megnyalogatta. Egyszer csak rémülten látta, hogy a darabos valaminek keze-lába lesz, és békává válik. Bizony igencsak megöregedett, mire elhalványodott emlékezetében a lekváros béka és újra gusztusa támadt a szilvalekvárhoz. 159
