Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek
ugyanis mindenki a magáét. A munkadíjba kapott gabona fedezte a család egész évi kenyérszükségletét vagy, ha az otthoni terméssel együtt felesleg képződött, azt értékesítve nagyobb célokat is megvalósíthattak belőle. A cséplés a mezőgazdasági munka ünnepének számított, mert a gabonatermesztés eredményességéről adott számot, az új kenyér megjelenése pedig reményt adott arra, hogy egész évben lesz élelmük. Kálmánná Emiké néni hívta fel a figyelmünket arra, hogy Tájón régen szélmalom is működött. Ide hordták az emberek őrölni a gabonájukat. Általában minden tanyához tartozott egy kemence és a kenyérsütés az asszonyok ház körüli tevékenységének egyik legfontosabb eleme volt. A háziasszony már hajnalban kelt, bedagasztotta a kenyértésztát, befutötte a kemencét, aztán kisütötte a szakajtóban szépen megkelt kenyereket. Szent István tájékán az új kenyér tésztájából sütöttek egy cipót is, amit bevittek Majsára a templom környékén üldögélő koldusoknak. Az említett szélmalom a Rácz Péter-féle tanya udvarában, annak nyugati sarkában állt. A második.világháborúig működőképes malom Fekete Pallér Imre tulajdonát képezte. Kovács M. Sándor visszaemlékezése szerint 1946 őszén az épület falai vitorlák nélkül emelkedtek ki a környezetből. Az 1950-es évek elején pedig már csak a romjai látszottak. Az iskolától a malomig vezető utat Malom útnak nevezték. Béla bácsi megkönyörül A mindennapi kenyér előteremtése mindig keserves munkát jelentett a parasztember számára. Gondoljunk akár a vetésre, az aratásra, a cséplésre vagy éppen a kenyérsütésre. Nagy szenzációnak számított Tajón, amikor megjelentek az első aratógépek. A gazdák örültek neki, hiszen így nem az egész gabonatáblát kellett kézi erővel learatni, csak a szélén egy akkora sávot, ahol a gép majd elhalad anélkül, hogy a szomszédos kukoricásban kárt tenne. Igen ám, de nálunk ez is problémát okozott, mert az én édesapám akkor már több mint tíz éve a sírban nyugodott. Édesanyám azon törte a fejét, hogy már megint kitől kérjen segítséget, amikor én azzal az ígérettel vigasztaltam meg, hogy majd én levágom azt a bizonyos részt. Csak az tudja, akinek része volt benne, hogy a kaszálás igen nehéz férfímunka. Hát még az aratás! Számomra azonban kihívásnak tűnt a dolog. Úgy gondoltam egy húsz év körüli fiatal lánynak, aki rendszeres mezőgazdasági munkát végezve naponta edzést tart, nem jelenthet gondot, csak akaratra és kitartásra van szükség és akkor már az erő jön magától. Hát az első kettőben nem is volt hiány A harmadikat is megadta az Isten, csak nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Tüzesen sütött le a nyári nap sugára az ég tetejéről, amikor belefogtam nagy vállalkozásomba. Hamarosan rá kellett azonban döbbennem, hogy ezegyszer sokat képzeltem magamról, na meg a kaszáról is, arról a, jó” szerszámról, ami már tíz év óta bírta kalapálás és fenés nélkül. Nem, mintha nem igényelte volna, de ehhez egyikünk sem értett a családban. Ennek ellenére elhatároztam, mindegy, hogy meddig tart, de befejezem, amit elkezdtem, megcsinálom, amit ígértem. Minden méternyi munka után leültem, törülgettem a fejemről szakadó izzadtságot, gyűjtöttem az erőt a folytatáshoz, aztán újra nekiveselkedtem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki figyel. Csendes Béla bácsi volt az, aki két parcellával odébb dolgozott. Kaszált valamit az állatai számára. Most már közönség előtt folytattam a színjátékot: kaszáltam, ültem, törülköztem. Mindezt egyre keservesebben tettem. Egyszer azt láttam a szemem sarkából, hogy Béla bácsi vállára veti a kaszáját és elindul felém. 156
