Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek
A gépből kijövő pelyvát a törekes villával egy targoncára tömörítette, melyet két targoncás a pelyvakazalra szállított. Előfordult, hogy ezt a hálátlan feladatot nő töltötte be, ahol a polyvapor kikezdte a bőrt. A törekkazalos kazalba rendezte az anyagot, a végén szalmával befedte és vizes szalmából sodort hosszú kötéllel lekötötte, így védve a széltől. Ezt később vályog kötőanyagaként, takarmánykeverékként vagy alomként hasznosították. A cséplősök élete nem volt éppen leányálom. Hajnali 3-4 óra tájt, ahogy pirkadni kezdett, már ébredtek. Hogy hol is? Hát a gép mellett a szalmában vagy a kazal tetején, ahová későn este bevackolták magukat. Összes ágyneműjük egy pokrócból állott, ami helyettesítette a lepedőt vagy szükség esetén a takarót is, bár ez a nyári kánikula idején ritkán fordult elő. Külön élményt jelentett, amikor Varga Lajos bácsi pajtáját vehették igénybe szálláshelyül. Természetesen az „ágyba bújást” tisztálkodás előzte meg. Le kellett mosni izzadt testükről az egész napi munka során rájuk tapadt éles, szúrós port, ami a rekkenő hőségben oly bőven termett, és a tüdőig hatolt. Nem is lehet a szagát elfelejteni annak, akinek része volt benne. A gazdák kötelezően tartottak az asztag mellett egy-két kád vizet, benne egy hosszú rudat, amelynek a végén jókora rongy lógott. Tűz esetén nem sokat jelentett volna, de így szólt az előírás. Itt mosakodtak hát az emberek vagy a gémeskút környékén az állatok itatóvályújában. A nehéz fizikai munka után senkit sem kellett álomba ringatni. Ki kellett használni a rövidre szabott alvásidőt. Este sötétedésig dolgoztak, még aztán vacsoráztak. Reggel meg igen korán kukorékolt a kakas, de lehet, hogy a bandagazda rikkantása még meg is előzte azt: kévevágó, asztagos, dobfaros! Talpra ugrott hát a sereg, és kezdődött a munka. A fárasztó, dolgos órák menetében az evések ideje hozott egy kis pihenést, felüdülést. A cséplősök étkeztetéséből minden család kivette a részét. A tajóiak szinte versenyeztek abban, hogy ki mivel fogadja a munkásokat. A szegényebbek is igyekeztek kitenni magukért. Meg is szólták volna azt, aki kevés vagy nem megfelelő minőségű ételt szolgál fel. Jó árnyékos helyre leterítettek egy nagy ponyvát, arra rárakta a gazda családja az ételt. A munkások elővették zsákjukból az otthonról hozott lábaskát, kanalat, bicskát, aztán körülülték a terülj-terülj asztalkámat. Reggelire vagy vacsorára szalonna, kolbász, sonka, tejfölös túró járta, hozzá héjában főtt krumpli, vitaminként uborka, zöldpaprika. Ebédre laktató, húsos egytálételt készítettek, általában krumpliból, babból, káposztából, tarhonyából. Ha levest adtak, abban hús is főtt és utána fánkot, kalácsot sütöttek. Előfordult, hogy borral is megkínálták őket, de csak egy-egy pohárkával kaptak, azt is este a munka befejezése után. Hajói laktak, folytatta mindenki a dolgát. Akármilyen rekkenő is volt a hőség és fáradtságos a munka, arra azért mindig volt idejük és energiájuk, hogy egymást ugrassák, szórakoztassák, aztán jókat nevessenek. Vicceket, humoros történeteket meséltek egymásnak, nótázva kísérték át a gépet a következő tanyáig, sőt nyomdafestéket nem tűrő rigmusokat is faragtak. Szájról szájra száll a történet Bogár Lukács bácsiról, aki egyszer munka után asszonyokkal körbevéve beszélgetett, aztán hirtelen kiugrott a gatyájából, és úgy pucéran szaladt el mosakodni. Persze a közönsége visítva nevetett. Hasonló módon táncolta körbe a cséplőgépet, de 20 kiló búzáért és egy kupica pálinkáért Figura András is. Szombaton délig tartott a munka, akkor ki-ki hazament a családjához. A cséplőmunkásokat nem pénzzel, hanem természetben fizette ki a gazda. Az elcsépelt gabonának bizonyos százalékát kellett nekik átadnia. A molnár kiszámolta, kimérte ezt a géprészt, amit aztán általában a bandagazdánál gyűjtöttek össze és tároltak. Hétvégén vehette át 155
