Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)

Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek

Alig telt el egy-két hét, következett a rakodás. A szomszédok összefogtak a szorgos munkában. A lovaskocsik rakodófelületét vendégoldalakkal növelték meg, hogy minél több kéve féljen rá, és behordták a szérűre, ahol asztagot raktak belőle. Az asztagkészítés műveletét nem minden ember ismerte. A legismertebb asztagrakó Csendes Benő, id. Je­remiás Ferenc, Csuka János, Gál Lajos, Vince Sándor és Csendes Béla volt. Őket sokfelé hívták rakodás alkalmával. Cséplés Kálmán Imréné elmondása szerint a cséplőgép vontatása kezdetben külön feladatot jelentett a gazdáknak. A 20. század elején id.Faragó Józsefé volt az első lóvontatású gép Tajón, amelynek vontatásához 6-8 erős ló kellett. Erre a feladatra Csendes Benő, Gajdacsi István és Behány István vállalkozott éveken keresztül. Ők a cséplés időszaká­ban állandó készenlétben álltak. Figyelték a határban messze hangzó jajgató gépjelzést, ami arra figyelmeztette őket, hogy hagyják abba az éppen végzett munkájukat, mert a cséplőgépet várhatóan fél óra múlva egy másik tanyához kell húzatni. Az asztagok számától és azok nagyságától függött a vontatás gyakorisága. Előfordult, hogy két óránként, nagy gazdaság esetén pedig 2-3 nap múltán. A későbbiek során az ál­lati erővel vontatott cséplőgépeket felváltották a gőzgépvontatásúak, ezeket nevezték önjáró gépeknek. A gőzösöket az ötvenes években kiszorították a traktorok. A cséplés munkálatai általában július közepétől augusztus közepéig tartottak. Kovács Dezső visszaemlékezései szerint a cséplő csapat 20-24 emberből verbuválódott össze, melynek 1963-tól néhány évig ő is tagja volt. Akik munkára jelentkeztek, azoknak Kis­kunhalason kötelező tetanusz oltáson kellett részt venniük. Vezetőjük a bandagazda, akit Tajón hosszú évekig Meszes Móric bácsi személyében tisztelhettek. Ő hirdette a munká­ba való jelentkezés lehetőségét, valamint ő rendelte a halasi gépállomástól a cséplőgépet, amelyet a 60-as években már traktorral működtettek. Tehát a csapathoz tartozott egy traktoros is. A következő legfontosabb személyiség a molnár, akinek a matematikában járatosnak kellett lennie, mert az általa zsákokba eresztett gabonát megmérte és adminisztrálta. En­nek alapján fizették a munkásokat, de fontos volt a gazda számára is tudni, hogy milyen lett a termés. Az asztag mellett működő cséplőgépen foglalt helyet a kévevágó, aki egy éles szerszámmal elvágta az asztagostól kapott gabonakéve kötelét, majd átadta az etető­nek, aki szép fokozatosan beleengedte azt a gép torkába a hengerek közé. Ha nagyobb adagot sikerült beleengednie, mint kellett volna, akkor a gép erős zúgással jelezte a meg­terhelést és lelassult, az emberek meg azt mondták: Medvét fogott. A kicsépelt szalmát a dobfaros rendezte petrencébe villával, amit az egyik petrencés pár rudakkal egy alulról bedeszkázott hosszú létrán az épülő kazalra hordott, ahol a kazalos esztétikus rakományt készített belőle. Neki már előre fel kellett becsülnie a leendő szalmamennyiséget, hogy megfelelő nagyságú alapot tudjon kezdeni a kazalnak. Ha túl nagyra kezdte, akkor ugyanis nem tudta mivel befejezni, ha túl kicsire, akkor meg szorosan a másik mellé kel­lett rakni a felesleget. Ha ezt nem sikerült elég jól megoldani, akkor a „pótkazal” elcsú­szott. így történhetett meg az a nevetséges esemény, amikor ifj. Kovács Sándor petren- césként vitte föl a szalmát, és véletlen belelépett ebbe az üregbe. Aztán hirtelen eltűnt a társai szeme elől, a magasból a mélybe érkezett, vagyis földet ért a kettévált kazal között. Szerencsére az ijedtségen és a társak hahotáján kívül más baja nem lett. Ha túl nagy mennyiségű szalma érkezett a gépből, akkor belépett a másik petrencés pár is. A dobfarosok is ketten váltották egymást, hogy pihenhessenek néha. 154

Next

/
Thumbnails
Contents