Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)

Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek

dóért, állatokért bizony többször kellett fordulni a lovaskocsiknak. Mások töltést hordtak a ház köré, facsemetéket ültettek, élő kerítést készítettek olajfa karók leásásával. De léckerítés is készült, ami nekem nagyon kedves emlék. Érdekelt a dolog, hogyan ’’varrják” a dróttal össze a léceket. Szívesen megmutatták, örültek, hogy megtaníthatták valamire volt társuk, barátjuk gyerekét. Én aztán boldogan dolgoztam velük együtt és máig is büszke vagyok az érte kapott dicséretre.

A földek bizonyos részét édesanyám kiadta bérbe, részes művelésre, így volt részesünk például Gajdacsi József és Szappanos András. A többit lóval rendelkező gazdákkal felszánttatta, bevettette. Amit tudott, megfizetett, amit nem, azt ledolgozta. Ahogy cseperedtünk, mi is mentünk vele szőlőt kötözni, szüretelni, kapálni, kukoricát szedni.

Az építkezésre szüléinknek minden korábban gyűjtött forintja ráment. Édesanyámnak nagyon okosan és takarékosan kellet gazdálkodnia, hogy magát és két gyerekét eltartsa. Meg is tett minden tőle telhetőt. Kis termetét meghazudtoló erővel, energiával dolgozott. Sok férfimunkát maga végzett. Egyedül ásta ki a kertben a répás és krumplis vermeket télire, egyedül talicskázta ki az állatok alól a trágyát. Csépléskor a gabonát - jobb hely nem lévén - a cséplőmunkások felhordták a padlásra száradni. Hanem lefelé már magunknak kellett szállítani. Édesanyám velem is megtanította, hogyan kell a félig megtöltött zsákot többet ésszel, mint erővel alapon gyalogoltatni lefelé a létrafokokon úgy, hogy bennünket is magával ne rántson. A teli krumpliszsákot úgy cipeltük ketten, hogy a két sarkába igazítottunk egy-egy közepes nagyságú krumplit, azt markoltuk meg, így jobb fogás esett rajta. Ha ugyanezt a zsákot fel kellett emelni a kocsira, akkor csuklófogással segítettünk magunkon. Ezernyi trükköt találtunk ki, hogy elviselhetőbbé tegyük az életünket.

Szegények voltunk, de szerencsére éheznünk sohasem kellett. Volt egy tehenünk, ami igaz, hogy ellés előtt már jópár hónappal abbahagyta a tejclést, de addig azért ellátott bennünket. Ilyen tej szünetben történt meg velünk, hogy amíg kint kapáltunk, Csendes Kati néni személyében egy jóságos besurranó tolvaj hatolt be a konyhánkba, és a kre- dencből vagy nálunk éppen kaszninak nevezett konyhaszekrényből kivett egy lábast és tejet öntött bele. O maga már sehol sem volt, mire bejöttünk, csak a titok maradt utána, amit ki kellett nyomozni, meg az öröm, hogy milyen jó emberek vesznek körül bennünket.

Tavasszal csirkét, libát keltettünk. Sorban ültek a kotlósok az ólban a fal mellett. Reggel kidobálta őket a gondos gazdasszony, hadd végezzék el ügyes-bajos dolgaikat, hadd nyújtsák ki az ülésben elgémberedett tagjaikat. Földet érve nagyot rikkantottak, és futásnak eredtek az udvaron. A kb. félórás szabadságba belefért a homokban való fürdés is, ami után csak úgy füstölt a tollúkból szálló por, amikor megrázták magukat. Valamint benne volt a programban egy-egy kiadós verekedés is, mert ki tudja miért, a többiek ki nem állhatták őket. Ilyenkor aztán rúgták-vágták, csípték egymást, mi meg jót mulattunk rajtuk. Amikor mindezt elvégezték, maguk jószántából bementek, ettek, aztán felültek a fészkükre. Sokszor gondolkodtam rajta, honnan tudják, hogy melyik kié, mert csak ritkán tévesztették el.

Amikor az első hét letelt, édesanyám az ultrahang ismeretének hiányában petróleum- lámpával világította át a tojásokat, hogy megállapítsa, melyikben van élet, melyikben nincs. A zápokat - amiket hallottam polozsának is - kidobta, ne foglalják fölöslegesen a helyet.

Ez a keltetés, baromfínevelés kettős célt szolgált nálunk. Fedezte az egész évi hússzükségletünk egy részét, valamint lehetőséget adott egy kis pénz előteremtésére. Mert bármennyire is igyekeztünk mindent megtermelni, önmagunk előállítani, bizonyos dol147