Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek
gokhoz, például az adófizetéshez pénz kellett. Édesanyám a biciklire szerelt kosarakba berakta a tojást meg a naposcsibéket, és bekerekezett velük a majsai piacra. Nem sok pénzt kapott értük, de a sok kicsit összegyűjtötte, és ha szűkén is, de elég lett arra, amire kellett. Néha még Gránit szeletet is hozott nekünk. Ez egy kb. háromszor három centi nagyságú csoki volt, amit 60 fillérért lehetett kapni. Mi úgy takarékoskodtunk a húgommal, hogy az egyik nap az övét osztottuk el, másik nap az enyémet. Kicsit nagyobb bevételt jelentett a tej, az évi egy borjú, a néhány malac, esetleg egy-két hízó eladása. Évente egy disznót mi is levágtunk. Nagybátyám, Kálmán József nagy mestere volt a disznóölésnek és a hús feldolgozásának. Olyan disznósajtot készített januárban tartósítószer, ízfokozó, ételfesték stb. nélkül, aminek az utolsó darabját aratás idején vettük elő, és ínyencségként fogyasztottuk fejes salátával. A fagyasztóláda akkor még nem volt ismert, a húsokat lesütötték és zsírral leöntve, bödönben tárolták vagy felfüstölték. Ezt a húsmennyiséget aztán beosztottuk az év napjaira. Nem volt szokás a hét minden napján húst fogyasztani. Rendszerint kedden, csütörtökön és vasárnap készült húsétel. Szerdán, pénteken pedig főtt vagy sült tészta. A maradék napokon tejberizst, lecsót, keménytarhonyát stb. főztünk. De lehetett az bármilyen egyszerű étel, nekünk mindig jólesett, és teljesen elégedettek voltunk a sorsunkkal. A hatvanas évek derekán járta az anyarozstermesztés divatja. Átadáskor aránylag jó pénzt fizettek érte, bárha valakinek eszébe jutott volna kiszámolni, hogy hány forintos órabért jelentett ez, akkor már másként vélekedett volna. Én bármilyen más munkát szívesebben végeztem, mint ezt. Tavasszal, amikor szárba szökkent a gabona, és már kibújt a kalász hegye a levélhüvelyből, elindultunk a rozstáblákon és a kezünkre szerelt eszközökkel, amelyeket előzőleg egy spórás oldatba mártogattunk, összecsapkodtuk, vagyis beoltottuk a szemeket. Ennek hatására a szokásosak között hatalmasra nőtt, fekete magvak is megjelentek. Nos hát ezeket kellett aztán begyűjteni. Hanem amíg az oltást a harmatos növényben járva csináltuk, hogy csupa lucskosak lettünk, addig a betakarítást akkor kellett végezni, amikor legjobban sütött a nap, hogy a szemek jól peregjenek. Saját kezűleg készítettünk egy drótvázat, arra kifeszítettünk egy vásznat, és az egészet a derekunkra kötöttük. Aztán ezzel róttuk végtelen utunkat a gabonatáblában. Belehajtottunk egy-egy marék kalászt és két tenyerünkkel kidörzsöltük belőle az anyarozsot. De bizony abba belekerült más, nem kívánt dolog is: növényi magvak, levelek, még bogarak is. Édesanyám egyik edényből a másikba öntve kiszelelte. Ami még mindig szemetes maradt, azt télen az asztalnál ülve végtelen unalmas órát eltöltve kiválogattuk. Aratás után a tarlón elhullott szemeket is össze kellett szedni szemenként. Napokig hajlongva vagy guggolva végezni ezt a munkát, beleértve a vasárnap délutánt is, felért egy büntetéssel. Örültünk, ha eljött a szeptember és megkezdhettük az iskolába járást z anyarozs árából vett nekünk édesanyánk ruhát. Melegítőt, használt cipőt, olcsó ruhaanyagot, amit aztán Vargáné Gizella néni, a tajói varrónő készített el olyan csodálatosan, hogy évek múlva is használhattuk, mert velünk együtt nőtt. Ki lehetett ugyanis engedni a derekát, leengedni az ujját vagy az alját. Az élére rakott garasokból megpróbálta édesanyám lakályosabbá tenni a házunkat. Ez azzal kezdődött, hogy építtetett egy kamrát, felszabadítva így a másik szobánkat, ahol eddig a két rozzant szekrény mellett ott sorakoztak a zsákok is az állatok takarmányával. A következő évben sikerült kicserélni azt a szekrényünket, ami már ajtó nélkül tátongott. Azután pedig mozaikosra változtattuk a szobák döngölt földjét. Itt aztán meg is állt a fejlődés, mert újabb bútor csak akkor került a lakásba, amikor én már kaptam a havi 900 forintos tanítói fizetésemet. 148
