Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
50 év elmúltával is felötlik, hogy a jó felkészítés, a rendszeres készülés miatt nem kellett igénybe vennem idősebb kollégák segítségét. Kiváló gyakorlóiskolai tanítóim munkája kamatozott. Az is megkönnyítette a dolgom, hogy az első-harmadik osztályban Toncsi néni jó alapokat adott a gyermekeknek. Öröm volt így ezt a munkát folytatni. Az én tantermem Gál Lajos tanyájának új épületében volt. Nagy udvar is tartozott hozzá. Volt a teremben egy vekkeróra, az jelezte az idő múlását, noha nem volt pontos. Ez nem okozott gondot, mivel a szünetet a tananyaghoz igazítottuk. A gyerekek keveset hiányoztak. „Toronyiránt”, a szántáson keresztül jöttek iskolába gyalogosan, vállon a felszerelést tartalmazó tarisznyával, szatyorral. Mentorom Tajó Toncsi nénije volt. Kiváló szakember és népművelő volt. A tanítás művészeként tiszteltem. Az egész napját az iskolai munka töltötte ki. Vele kapcsolatban felejthetetlen élmény részese is lehettem. A családtagként velük élő Pepike néni vezette a háztartást, aki süket-néma volt. Egyik délután benéztem hozzájuk. Láttam, hogy közösen süteményt formálnak. Olyat, ami eredetileg ceruza formájúnak kellett, hogy legyen. Ők azonban meggörbítették. Csodálkozó tekintetemet látva Toncsi néni felvilágosított, hogy ő holnap az „S” betűt fogja tanítani, ezért most a sütemény is a pálcikaforma helyett az „S” alakot kapja. Holnap egy tányérral viszek belőle a gyerekeknek, míg eszik, hangoztatják az „S” hangot. A betűt és a hangot így könnyebben megjegyzik. így biztosan mindenki megtanulja. A tajói gyerekekkel „szárnyalni” lehetett. 1958 tavaszán kijött váratlanul Halasról az anyaiskola igazgatója, Mácsai János. Egész délelőtt látogatta óráimat, mivel neki kellett gyakorlóévi munkámat minősíteni. Összegzésként azt mondta, hogy „szeretném, ha látnák a városi kollégák, hogy milyen szépen tudják a tananyagot ezek a gyerekek”. Nagyon örültem ennek az összefoglalónak. A szép eredmény annak is köszönhető volt, hogy a tanulók egymást is figyelték. A másodikosok a negyedikeseket és fordítva. A további tanítói munkám során - már a városban - sokszor eszembe jutott az is, hogy milyen egyszerű módon lehetett fegyelmezni a tanulókat. Járattam a Film Színház Muzsika című hetilapot. A szünetben a gyerekek elkérték tőlem. Sok színészt már ismertek a vándormozi révén. Az újságból jobban megismerhették őket. Csak fegyelmezett gyerek kaphatta meg az újságot. Ők is hozták nekem otthonról a Szabad Föld-et. 1958 tavaszán én is áldozata lettem az ázsiai influenzának. Láz gyötört, de mentem dolgozni. Gyógyszer nem volt, orvos kéthetente járt Tajón. Köhögve, lázasan, lefogyva képesítőztem. A bajomat tetézte, hogy a nyár folyamán vakbélgyulladást kaptam és megoperáltak. A következő tanév megkezdése előtt kötelező tüdőszűrő vizsgálaton megállapították, hogy almányi kavema, tenyérnyi beszürődés lett a tüdőmön. Azonnal kórházba kellett feküdnöm. 1959 májusában tüdőműtétem volt. Úgy jöttem el Tajóról, hogy végigsírtam az utat. Svábék lefényképezték az osztályomat. A képet még ma is őrzöm. Mindenkinek tudom a nevét, tudom ki hol ült, milyen gyerek volt. Többel közülük máig tartom a kapcsolatot. Nagyon örülök, hogy a tajóiak összetartanak, találkozókat szerveznek, közösen emlékeznek. Tavaly én is találkoztam velük. Remélem lesz még sok alkalom a tartalmas együttlétre. Az én hajszálgyökereim is Tajóhoz kötnek. Közösséget érzek és vállalok velük, remélem ők is a nagy családhoz tartozónak tartanak engem is. Gyenizse Sándorné Radios Teréz, tajói tanítónő 1957-1958 130
