Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
tanítványaink sok-sok munkájával, önkormányzati segítséggel, pályázatokon nyert pénzösszegek felhasználásával rendbe hoztuk, „erdei iskolává”, táborozó- nyaralóhellyé, továbbképző központtá alakítottuk. Azóta gyerekeinknek, sőt, iskolánkat segítő szponzorainknak, kerületünk vezetőinek is kedvelt összejöveteli helye lett. A TAJÓI ISKOLA ÚJRA ÉL, szolgálja a gyerekeket, akikért épült! Remélem, még sok-sok évig ez így lesz. Mindig akad majd akarat és munkakedv, ami-aki a hagyományt, a szellemiséget ápolja és továbbviszi. Az itt tanítók, az itt tanulók emléke megmarad, folytatódik az élet a tajóiak által is. Ezt bizonyítja az évek óta szervezett találkozók iránti nem mindennapi érdeklődés, az iskola környezetének - emlékmű, harangláb, emléktábla, életfa a tanítókról - felfrissítésének igénye, valamint az iskola történetének megörökítése! Köszönet érte mindazoknak, akik ezekben a tevékenységekben önzetlenül részt vettek! „Ne hagyd az iskolát...!” Juhász Imréné Sváb Katalin gyógypedagógus, címzetes igazgató, táj ói diák 1949—1957 Akit befogadott Tajó... Majd ötven éve hallottam először ezt a helységnevet és kerestem meg Magyarország térképén. Nem volt könnyű megtalálni! Felvidéki főiskolásként a kiskunhalasi gimnázium tanulójával - Sváb Katalinnal - leveleztem, majd személyesen is megismerkedtünk, és 1965-ben összeházasodtunk. Munkánk, hivatásunk, lakásunk azóta is Budapesthez köt bennünket, de szerencsénkre második otthonunk Tajó maradt! Számomra egy új világ, más életforma, más jellegű táj, más feladatok és kötődések, más kötelességek váltak ismertté. Új volt számomra a végtelennek tűnő sik táj, melyeket ligetek, ültetvények tettek kissé változatossá. A kerekeket marasztaló homok, amely azonban termőképességével biztosított megélhetést a sokat és keményen dolgozó embereknek. A tanyai település- forma, mely egyrészt elválasztotta, egyúttal azonban egymásra utalttá is tette őket. Egymás segítése, egyfajta specializálódás - ki mit termel -, és mégis az egységes egész szemlélete volt számomra szembetűnő. Az iskola megnövekedett szerepe, mely az oktatás mellett megkövetelte a nevelés, a népművelés, a „kulturális szolgáltatás”, a közigazgatási teendők egy részének ellátását is az ott dolgozó pedagógusoktól. S mindehhez meg kellett nyemiök az ott élőket úgy, hogy ezt ők is akarják, saját hasznos érdeküknek érezzék. Pedagógusként lenyűgözött az itt tanítók szakmai felkészültsége, mellyel az összevont osztályokban megtanították a tanterv által előirt tantárgyak tananyagait úgy, hogy biztosították a továbbtanuláshoz szükséges tudásszintet, esélyegyenlőséget adva diákjaiknak. Tanúja lehettem - s megpróbáltam részese lenni - az itt élők munkájának, ünnepeiknek, szórakozásuknak, életüknek. Láttam a „sűrű” Tajó modernizálódását, az elektromos áram bevezetését és ennek jótékony (de nem mindenben) hatását az itt élők mindennapjaira. Azóta is fizika óráimon az elektromosság tanításának első órája: a „tajói példa!” Az emberek meggyőzése az elektromosság előnyeiről, áldásairól és veszélyeiről, hogy áldozzanak a bevezettetésére, az új eszközökre, melyek más minőségűvé teszik munkájukat, a nem sok, de megnövekedő szabadidejük kihasználását, az eredményesebb gazdálkodást, az életet! „Gondold el egy napod elektromos áram nélkül !...” Tajó befogadott - így érzem - ismerősként, barátként, sorstársként tart számon. 125
