Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
tinak és ellenségnek kinevezett katonák pedig hol a kecskeól, hol a WC, hol a harang mögül bukkantak elő és lődöztek egymásra. Bevallom, mi, gyerekek, nagy érdeklődéssel figyeltük az eseményeket és felfordulást, a szüléink már kevésbé. Ezeken a napokon tanítási szünet volt. A „hadak” elvonulását követően aztán az iskolás gyerekek begyűjtötték a sok potyadékot: ekkor tanultam meg a hülzni és kapszli szavakat. Sajnos, mi ezekből a gyűjtésekből kimaradtunk, mert tiltották, mondván, hogy veszélyes. Baráti ajándékként azonban kaptunk annyi muníciót, hogy a golyózásba beszállhassunk. Az ideiglenesen itt állomásozó szovjet haderő sem hagyott cserben minket. Takarosán ellátva a megfelelő jelzőtáblával, tank főútvonalként használták a tajói utat. Emiatt nem lehetett a földút helyett műutat csinálni még azon az áron sem, hogy a tajói lakosság beszáll az útépítésbe. Minden rimánkodást felülírt a „baráti érdek”, hiába kilincselt annyit Varga Lali tanácstagként, maradt a földes út. Ela megindultak a tankok az alvégről, kilométerekről lehetett hallani a dübörgést. Pepi nénink is érezte a föld rezgéséről, és mondta, hogy „b-b-b, gép jön”. Ilyenkor rohantunk becsukni az ablakokat, mert a tankok több méter magasra felverték a homokot, beterítve a környéket. Képzelhető, hogy milyen rongálást vitt ez végbe az amúgy is laza szerkezetű úton. Mindez fokozódott, ha szárazság volt, és még el is kapartak. Pedig nagy szükség lett volna a jól járható útra. Lassan-lassan szaporodtak a járművek a tajói úton is. Megjelentek a kerékpárok mellett a motorkerékpárok. Végre szegény édesapám is vett egy kis motort (K.55), amit kecskének csúfoltak, de legalább nem kellett pedálozni, és már utast is tudott vinni rajta. A lovaskocsik is modernizálódtak. A homokba mélyen belevágó ráfos szekerek mellett megjelentek a könnyebben guruló gumirádlis társzekerek, aztán a vicces „csettegők”. Szaporodni kezdtek az autók, teherautók, erőgépek a környéken. Amikor már én is vezettem, mindig fohászkodtam, hogy ne találkozzam a földes úton a tankcsapattal vagy a környéken legelő vadmarhák időnként elszabaduló és az úton átrohanó csordájával. Szüleim a tanyai iskolák sorsának alakulását a saját településük példáján tapasztalták meg. Volt épülés, fejlődés az 1930-as évek végére, amikor a szegényes, nádtetős ház helyett jól megépített világos, egészséges épületbe költözhetett az iskola, majd 1958-tól már a két tanteremmel, szertárral, nevelői szobával bővült épületben folyhatott az oktatás. A gyermeklétszám csökkenése és a „körzetesítés” elérte Tajót is. 1977-ben meg kellett érniük az iskola bezárását. Megszűnt a nyüzsgés Tajó szívében. Bizonytalanná vált az épület, és vele az ott lakó idős tanítók sorsa is. Átmenetileg átminősült szükséglakássá az iskola egyik része, ahová először egy népesebb család költözött. Életvitelük, szocializációs szintjük nagyban különbözött az átlagos tajói családokétól. Hamarosan szeméthegyek keletkeztek az udvaron, megjelentek az élősködők, de a család kétes hírű ismerősei is. Édesanyám makacs, ámde jóindulatú kísérletei, melyeket R-ék életmódjának pozitív változtatására tett, sorra kudarcot vallottak. Az ablakot betörték, a parkett rothadni kezdett az ágyuk mögött, a másfél éves kisfiú alulról pucéran szaladgált a tanteremben, a kanalas orvosságot az üvegből hörpölve... R. úr italozott és kötekedő volt. Szüleim állandó fenyegetettségben érezték magukat. Édesanyám az idegösszeroppanás határára ért. Szerencsére az R. család sem érezte jól magát távol a megszokott környezettől, így kb. 6 hónap múlva felszedték a sátorfájukat, maguk mögött hagyva a „romjaikat”. Követte őket hamarosan az új lakó, F. J., akire ugyancsak nem a pedáns és józan életvitel volt jellemző. Végül ennek lett az áldozata is. 121
