Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
Megkeserítette szüleim és Pepi néni életét ez az összezártság a korábban nyugalmas portán. Telenként már hosszabb időre felköltöztek Budapestre a nővéremékhez, de tavasszal vándormadarak módjára újra visszamentek a régi otthonba. Anya mindig mondta: Palikám, építsük le a méheket!”, de édesapám hallani sem akart róla még. Nagyon ragaszkodott Tajóhoz is, a méhekhez is. A velük való bajlódás közben érte a betegség is, amely egyúttal a méhészkedésnek is, és a tajói életüknek is véget vetett. Tajó... Elmúlt? Vagy mégsem? Édesapánk betegsége, halála nagyon megrázott mindnyájunkat. Hiába ragaszkodtunk a régi, otthont jelentő falakhoz, tárgyakhoz, környezethez, az többé már nem ugyanaz volt. Édesanyánk elvesztett párja nélkül sokáig nem is akarta látni azt a helyet, melyhez annyi szép emlék kötötte. Éljött a búcsúzás ideje. Négyen: Imre, Ákos, Krisztián és én pakoltuk ki a lakást, számoltuk fel a hosszú évtizedek tárgyi maradékát, melyekhez mind fűződik történet, emlék. Sírva fordítottam rá a kulcsot az üres lakásra. Hosszú évekig nem volt kedve Táj óba menni az én családomnak sem. Látni az üres lakást, iskolát? Nővéremék iskolamentő, átalakító akciójának örültünk. Mégsem megy veszendőbe az eredendő cél, azaz helyet adni az iskolás gyerekek neveléséhez, oktatásához. Igaz, most már kötetlenebb formában. A régi kapcsolat így megmaradt a hely és az emberek szintjén is. Egy találkozóra még sikerült elcsábítani édesanyámat és Pepi nénit is 1995-ben. A makacsul ragaszkodó tanítványokkal, kedves tajói ismerősökkel halálukig kapcsolatban maradtak. Sokan meglátogatták őket személyesen, telefonon vagy levélben. Mind-mind nagy öröm volt a számukra. Ha - nővéremék távollétében - én „pásztorol- tam” őket, újra és újra fel kellett olvasnom a kedves üdvözleteket, amelyek közül nem egy versben íródott. A délutáni, menetrend szerinti kártyázás közben pedig erősítgettük a korral megkopó sok-sok tajói emléket. Meg-megsimítottuk apa fényképét. „TAJÓ” így, csupa nagybetűvel! Fejezze ki a példaértékű ragaszkodást, szeretetet, amely lakói és tanítóik között munkált! Csakugyan jó a vége! Sokszor mondta édesanyám:- Látjátok, gyerekek? Igaza volt édesanyámnak, amikor azt mondta, hogy: „Tajó, jó a vége”.- Ha újrakezdeném az életem, újra tanító lennék.- Mennyire igyekeztem elkerülni Tajóból, milyen szerencse, hogy nem sikerült! Minden így volt a legjobb, ahogy a jó Isten akarta. Édesapám - másoknak a „tanító bácsi” - már 1988 óta nincs közöttünk. Édesanyám és Pepi néni még sokáig versenyt futottak az évek útján. Tudtuk, hogy ha valamelyikük elmegy, a másik hamarosan követi, hiszen apa halála után különösen kötődtek egymáshoz. A 100. évfordulóra nagyon készültek. Mindkettejüknek sikerült megérnie. Nagyon szép ünnepek voltak. A családon kívül sokan eljöttek a tisztelőik, kedves tanítványok, kollégák, barátok közül is köszönteni őket. Ők azonban már nagyon elfáradtak a 100 év alatt. 122
