Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)

Visszaemlékezések

Ezekben az időkben tartottak az idegenek megjelenésétől a tajói emberek is. Nem véletlenül. A kuláknak nyilvánítottak vegzálása, az erőszakos agitálások és beszolgáltatások idején mindenki szívesen húzódott inkább a megszokott csigaházába.

Lóháton járt a postás Nagy Feri bácsi is. Az őt követő Váradi Sándor meg csézán. A szüleimnek kerékpárjuk volt, mi is ezen tanultunk meg biciklizni. Vigyáznunk kellett rá, hogy üzemképes maradjon. Nem volt gyerekülés rajta. Ha biciklivel vittek valahová bennünket, igencsak eltörődtünk.

Ha családilag kellett kimozdulnunk, fuvart fizettünk. Szerettünk kocsizni, mert az mindig valami változatosságot jelentett a mindennapokban. Csuka Lojzi bácsi, Sípos Jóska bácsi, később Varga Lali bácsi, Kálmán Imre bácsi, Csendes Anti bácsi és Csendes Béla bácsi fuvarozott bennünket templomba, orvoshoz, buszhoz, vonathoz, cirkuszba.

Sok jó, de néhány negatív élményünk is volt a lovaskocsikkal. A félősebb lovak megugrottak, néha fenéken csúsztak ijedtükben a nekik szokatlan jármüvek láttán, zajok hallatán. Ötéves koromban Halasra mentünk szemorvoshoz. Visszafelé jövet Sípos Jóska bácsi leszállt, és megfogta a kötőféket, mert hallottuk, hogy egy traktor közeledik, és a lovak félősek voltak. A traktoros nyilván jó heccnek vélve gázt adott, amikor a közelünkbe ért. Erre a lovak félrekapták a fejüket, a kötőfék elszakadt, a lendület pedig az árokba vitte a fogatot. A ráfos kocsi felborult, Katit maga alá temetve. Anya a hátával tartotta a kocsi peremét, hogy védje a gyereket, de öreganya jobb karja, anya bal karja eltört. Én a bakról szerencsésen lerepülve az árokparton mondtam a Miatyánkot, és óbégattam, hogy , jaj, meghal anya”. Visszavittek bennünket Halasra, és elláttak a kórházban. Kati is megúszta egy kis horzsolással. Másnap mentünk haza. Ettől kezdve folyton bennünk volt a félsz, pedig majdnem hasonlóképpen jártunk Majsa felé is, csak akkor már társzekérrel, amit Varga Lali bácsi két lova húzott: a Cula és Géza. Ők csak félig nyomakodtak az árok felé, így sikerült lemenekedni mindenkinek a járgányról.

Havas téli napokon a puha csendben csilingelő szánfogaton siklani volt a legszebb. Egy ilyen napon szólt Lali bácsi, hogy megjáratja a lovakat, és elvisz bennünket szánkózni. Nagyon örültünk, mert szép volt az idő, szikrázott a hó, jól felöltöztünk és betakaróztunk a subával. Siklott a szán, vágtattak a lovak. Emlékszem, még egy adag hó is bevágódott közénk a patájukról. Egyszer csak hopp, belekerültünk egy hóval borított vályogos gödörbe Culástól, Gézástól, szánkóstól. Szerencsésen megúsztak ezt a kalandot is. Utána Manyi barátnőmnél rendeztük a sorainkat.

Kemény, hideg karácsonyokra emlékszem, amikor nem tartottak szentmisét az iskolánknál, és bekocsiztank Majsára az ünnepen. Sípos Jóska bácsi Dobaiékhoz állt be a lovakkal. Mire odaértünk, már megdermedt kezünk-lábunk, és fájt a hidegtől. Topogtunk, hogy életre jöjjenek a végtagjaink. S még ezután következett az egy órás áj tatosság a hitetlen templomban, majd a hazaút. (Mennyivel puhányabbak vagyunk manapság!)

Volt egyszer egy gyönyörű teliholdas, langyos, nyári éjszaka is, amikor Csendes Béla bácsiék kocsijával egy közös cirkuszlátogatásról poroszkált velünk haza a Bolygó. Beszélgetve, nevetgélve, énekelve tettünk pontot a kellemes nap végére.

Tévedés azt gondolni, hogy a nagy felszabadítást követően visszaköltözött a csend és béke Tajóba. Az „imperialisták elleni küzdelem” szakadatlan éberséget és készenlétet igényelt az ötvenes években, tehát szükség volt nagy hadgyakorlatokra, amikor is beköltözött a század az egyetlen tantermünkbe. A tisztek, hajói emlékszem, a lakásba is benyomultak.

A tajói úton hosszan vonultak a jármüvek. Húzták a légvédelmi és mozsárágyúkat meg a leginkább fontos gulyáságyút, felverve a port és a csendet. A levegőben ismét zúgtak a repülők, frászt hozva újólag a kutyákra, s az egyéb, zajra érzékeny lényekre. A bará120