Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
Gyanítom, hogy ennek szüléink közismert vendégszeretete volt az alapja. Akár hivatalos személy, akár barát érkezett hozzánk, számíthatott ebédmeghívásra. Gyerekkorunkban örültünk minden eseménynek, minden vendégnek, mert változatosságot hozott a hétköznapokba. A különböző lakossági megmozdulások, összejövetelek színhelye mindig az iskola volt. Itt voltak a szentmisék, a gyűlések, választások, a „mozi”, a közös tévénézés (amikor még csak az az egy tévé volt Táj óban), és természetesen az iskolai rendezvények, nótaestek, színdarabok, szülői értekezletek, anyák napi ünnepségek. Mind-mind jó alkalom, hogy a helyet és egymást megtisztelve ünneplőbe öltözzünk, találkozzunk, beszélgessünk. Legnagyobb értékük a közösségformáló szerep, a véleményalakító és magatartásszabályozó hatás. Számomra örökre emlékezetesek maradnak a meghitt hangulatú szentmisék, melyeken az orgonaszót kezdetben édesapám harmóniuma helyettesítette, majd miután lehangolódott, maradt a hívek buzgó, de sokszor mosolyra is fakasztó éneklése. Kislányként is mély nyomott hagyott bennem az a novemberi este 1956-ban, amikor a szovjet csapatok kivonulásának hírére jöttek össze a tajóiak a rádió közvetítését hallgatni. Az 1956-os választás alkalmával pedig a szüleim és a szomszédok mértéktartó, jogkövető magatartásának köszönhető, hogy nem érte csúnya atrocitás a kiskunhalasról delegált Zs.-t, akit a zsanaiak igencsak görbe szemmel figyeltek, és vontak volna kérdőre a beszolgáltatásnál betöltött szerepe miatt. A fölösleges energiáinknak és szereplési vágyunknak a levezetésére nagyon jó lehetőséget nyújtottak a színdarabok. Minden évben előadtunk valamit, ami Tajó egész népét megmozgatta: vagy mert résztvevője, vagy mert nézője volt az eseményeknek. A szereplőket alkalmasság (azaz megjelenés, tehetség, játékkedv, bátorság) alapján válogatták ki úgy, hogy minél többen részt vehessenek ebben a közös játékban. Volt úgy, hogy kétféle szereposztásban is játszottunk, máskor vendégszereplésre is felkerekedtünk. Amikre emlékszem: Gárdonyi Géza A bor, Arany János A bajusz, Petőfi Sándor János vitéz. A mesék közül Csipkerózsika és Hamupipőke voltak még emlékezetesebbek. De voltam valamelyik karácsonyi előadáson Jézuska is, amikor mintha elaludtam volna a jászolban. Később, amint cseperedtem, kisgyerek lettem „A bor”-ban, udvari bolond Csipkerózsika udvarában, voltam egyszer bajszos gazda is, cigányasszony Kopaszszájú Szűcs György körül, Hamupipőke, és végül francia királykisasszonnyá avanzsáltam. A próbák alatt és a kelléktár összeállítása során is sokat mulattunk, nevettünk. A János vitéz előadására emlékszem leginkább, hiszen akkor már 7-8. osztályosok voltunk. Hogy csak a főbb szerepeket említsem: a hosszú szőke hajú Szappanos Erzsi volt Iluska, Nyerges Kati a nyalka János vitéz, Halász Eta a gonosz boszorka, Csuka Fecó a precíz udvarmester, Gál Pista a szomorú Bagó, Kovács Karcsi pedig szerető apám, a francia király. Nagyon jó móka volt! Jól sikerült az előadás, melynek Csendes Béla bácsiék adtak helyet az udvarukban. Nem kis fantázia kellett a színdarabok jelmezeinek kitalálásához, hiszen mindent helyben kellett elkészítenünk. így került a kelléktárba Öreganya bundabugyija, a szomszédék ágyterítője, kombiné, hálóing, stb. felpaszományozva, fel- cicomázva. Napokon, heteken át sodorgattuk a tündérek különböző színű krepp-papírból készült ruhafodrainak a szélét, varrtuk az arany és ezüst papircsíkokat a fenségek, zsinórokat a katonák ruhájára. A nagyobb gyerekek faragták a fegyvereket. A férfiak biztosították a színpadot és a világítást. A színdarabok bevételét a szülői munkaközösséggel közös döntés alapján valamilyen közös, iskolai célra fordítottuk. 117
