Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)

Visszaemlékezések

tem meg. Igaz, így két osztályban is szereztem barátokat, de maga a helyzet nyomasztó volt.

Mi, a tanítók gyerekei. Mit jelent nekem Tajó?

Biztonságos, szerető családi fészket, tartós barátságokat, a tanyai életről, munkáról szerzett ismereteket, és azokat a jellegzetes illatokat, hangokat, amik ma is sok-sok emlékképet idéznek fel gyermek- és fiatalkorom kedves helyszínéről.

Pedig világra jöttöm, 1945 márciusa a magyar történelem egyik leggonoszabb időszakára, a háború végső szakaszára esett. Már a megelőző 9 hónap is elég rettegést hozott, hiszen a „felszabadítás” hordalékai Táj ót sem kímélték. Az elbeszélésekből tudom, hogy mennyire félt a másfél éves nővérem az átvonuló repülők hangjától. A sérült gépek is a ritkábban lakott települések közelében „szabadultak” meg a terhűktől. Volt is egy ledobott bomba repeszdarabja az iskolai szekrényben. Különösen veszélyesek voltak a hadseregtől elbitangolt katonák csoportjai, akik a felszabadítás helyett inkább a megszabadításban, részegeskedésben, erőszakoskodásban jeleskedtek.

Sok rémisztő hír érkezett, hogy egy-egy településen a papok, tanítók lemészárlása volt a bevonuló sereg első lépése. Ezek hallatán a menekülés is megfordult a szüleim fejében, de hát hová...? A pánikhangulatot jelzi, hogy el is indultak, s valamilyen módon Kecskemétig jutottak, ahol egy bombázást a Nagytemplom altemplomában vészeltek át. Itt született az elhatározás: hazamennek Tajóba, lesz ami lesz. így aztán Tajó népével sorsközösségben vészelték át ezt az időszakot is. Csendesék földbe vájt bunkerében húzták meg magukat szükség esetén.

Volt úgy, hogy géppisztollyal nógatta édesanyámat a szomszédék portáján a szovjet katona, hogy tyúkokat hozzon főzni. Szerencsére Csendes Mariska néni kisegítette a tájékozódásban. Rólam már nem készült babakori fénykép sem, mert a fényképezőgépünk egy hívatlan látogatás alkalmával gazdát cserélt. Hasonló indíttatású ajándékozás esetére ajánlották a tapasztalt ismerősök a következő mondat betanulását: „uzse zabrál ruszkij szoldát”.

A születésem előtti utolsó heteket a kiskunhalasi kórházban vészeltük át. Innen járt ki édesanyám a templomba imádkozni és a baráti Róna családhoz. Gábor bácsi sokáig igazgatója, Rózsa néni pedig elődje volt a tajói iskolánál. Ők lettek a keresztszüleim is. Egy hűvös márciusi napon egy rozzant szekéren érkeztem Tajóba. Édesanyámmal a huzat nélküli dunna alatt melegedtünk, és zötyögtünk a hosszú, rázós úton Halastól a tajói iskoláig. Szerencsésen megúsztuk rekvirálás nélkül, néhány felületes mustrával az utat. Sokat és dühödten sírtam, képes voltam elkékülni kínomban. Egyszer, amikor Gajdacsi Franci néni — sok tajói gyerek bábája - éppen nálunk volt, anyám az ő kezébe nyomott, hogy ne szülőanyám kezében haljon meg kékülő gyermeke.

Néhány bevésődött emlékkép:

Pepi néni kezét fogom. A „régi iskola” romjai előtt állunk a sovány gyepen. A kút még megvan. Öreg, napszítta, szürke a deszkakávája. Kicsi vagyok.

Zöld lombsátor alatt szentmise zajlik. Az udvaron vannak a zöld iskolapadok. Mindenki feláll, én is, de magamban konstatálom, hogy nem látok ki a pad fölött. Két éves vagyok. 1947. június. Kedves unokabátyám, Kőváry Károly tartotta ekkor Tajóban az első miséjét.

Tajóban jó volt gyereknek lenni. A szabadság érzése lengett körül. Ha az ebédlő ablakán néztem ki, elláttam a majsai templomtoronyig, ha a hálószoba ablakán, akkor meg Faragó Dezső bácsi földjén keresztül a zsanai határútig is.

112