Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)

Visszaemlékezések

Milyen gyerekek voltunk? Sem jobbak, sem rosszabbak, mint a többi. Barátkoztunk, veszekedtünk, kibékültünk, játszottunk, rosszalkodtunk, még irigykedtünk is... (Például Magyar Franci kis gyerekbiciklijére.) Mi már tősgyökeres tajóinak, sőt „sürütajóinak” éreztük magunkat. Büszkék is voltunk erre a mivoltunkra. Gondolom, sokszor hallottuk, hogy ez egy jó, összetartó közösség.

S hogy bennünket milyennek láttak? A korabeli és a későbbi reakciókból ítélve - valószínűleg - az alkalom szerint hol így, hol úgy. Mi voltunk a tanítók gyerekei, röviden „tanítógyerekek”. Különböztünk is meg nem is. Kicsit kilógtunk a sorból, mert a szüléinknek más volt a foglalkozása. A legnagyobb házban laktunk. Más kérdés, hogy csak szolgálati lakásban, amire havonta bérleti díjat fizettünk! Tulajdonképpen szegényebbek voltunk, mint a tajóiak nagy többsége, mert sem házunk, sem földünk nem volt. Ez persze nem akadályozott bennünket abban, hogy ne érezzük a magunkénak a házat iskolástul, udvarostul, ólastul, WC-stül, pedagógusföldestül. Hatványozottan átéreztük azt a szólást, hogy „az iskola a második otthonunk”.

Nem voltak közelben rokonaink, csak az ország távolabbi vidékein, s nevezetes alkalmakkor, például nagyanyám kerek számú születésnapjain összesereglettek, amihez ilyenkor a szomszédság asszisztenciájára is szükség volt (fuvar, szállás).

Velünk élt viszont Pepi néni, aki nem volt rokon, a háztartásban segített. Kissé kuriózumnak számított, mert siket volt, ennek ellenére jó kapcsolatokat ápolt egész Tajóval.

Nekünk, gyerekeknek a fő tevékenységünk a játék és a tanulás volt, kiegészítve az aktuális otthoni munkával.

Szerettünk „szomszédolni”, részben édesanyánk kíséretében, részben önállóan. Most is szívesen emlékszem ezekre a szomszédolásokra, mert érdekesek, tanulságosak voltak. Egy emlékképem van arról is, hogy Öreganyával ballagok Gizella nénihez. Magamban dohogok, hogy miért nem jön gyorsabban Öreganya, miért szuszog úgy. (A szívritmus zavaraim óta már ez nem kérdés a számomra, és mosolygok, amikor Enikő unokám nógat, hogy „fussál, mama”.)

Anyával általában tejet, fúvart vagy valamilyen terméket venni, fizetni mentünk a környékbeli családokhoz, Vargáékhoz, Csukáékhoz, Faragó Dezső és Pista bácsiékhoz, Csendes Anti és Béla bácsiékhoz, Kálmánékhoz. Ilyenkor egy-két órát is eltöltöttünk náluk. (Remélem, nem tartottuk fel őket nagyon a munkában!) Ha gyerekeik voltak, kimentünk játszani, de sokszor csak hallgattuk a felnőttek beszélgetéseit, politizálgatásait. A politika iránti érdeklődésemet nyilván ekkor alapoztam meg.

Faragó Dezső bácsiéknál sok hasznos dolgot megtanultunk. Például megmutatták a földes szoba mázolását, felhintését, kemence befutásét, tehénfej ést. A vonyigó használatát mi is kipróbáltuk. Megtanítottak tarlón járni, markot szedni, szalmakötelet sodorni, gazt horolni. A cséplést is náluk figyeltük meg. Máig is az orromban érzem a tehén tejillatát. Piroska nénitől sokszor kaptam a még habos, frissen fejt langyos tejből egy-egy kis pohárral. Kati nem szerette, de én imádtam. Tudtuk, hogy nem illik mástól kérni, így visszatartottuk magunkat, de legszívesebben minden alkalommal hörpöltem volna a habos tejből.

No, azért néha sikerült elhelyezni egy-egy jól sikerült célzást! így céloztunk le egy kóstolót a meggyfáról: „mi is szeretjük a meggyet, de nekünk nincs otthon”. Amikor anyáék rákérdeztek, megnyugtattuk őket, hogy nem kéregettünk, csak céloztunk. Dezső bácsiék szerencsére elértették a célzást, s azóta szállóigévé lett a családunkban a „csak céloztam”. A sok törődésért cserében Dezső bácsiék fogyatékkal élő kislányát, a nálunk 2-3 évvel idősebb Piroskát akartuk megtanítani beszélni. Mindig kifejezte az örömét, ha mentünk hozzájuk. Megható szeretettel ápolták, gondozták. Dezső bácsi kis járószerke113