Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
Látom V. Marit és V. Icát az iskolához érkezni szegényes, vékony kabátban, szoknyában, lilára hűlt lábszárukról lecsúszó patentharisnyában, átázott cipőben. És nem ők voltak az egyedüliek! Utána jött a topogás, szárítás, hogy meginduljon a vérkeringés az elgémberedett kis kezekben, lábakban. Az egyik legjellegzetesebb szagemlékem a száradó zoknik, cipők vizes lábszaga, keveredve a kályha és az olajos padló szagával. Télen nem is lehetett a tanórákat teljes teijedelmükben és idejükben megtartani, mert sötétedés előtt haza kellett engedni a gyerekeket. A köd különösen veszélyes volt. Többször előfordult, hogy a szokásosnál előbbi időre jöttek a gyerekek, és a konyhánkban kezdődött a tanítás. Főzés felfüggesztve vagy halasztva! A tajói gyerekek nem az óvodából, hanem közvetlenül a családból kerültek 1. osztályba. Volt köztük bátor, tájékozott, értelmes, olyan is, akinek a kézügyessége volt kiemelkedő, akadt értelmileg sérült is, de olyan is, aki a szülök italozó életmódjának az áldozata volt. Természetesen a gyerekek többsége az átlagos középmezőnyt alkotta. Úgy kellett tanítani, hogy mindenki nyeljen: a tehetséges is és a gyenge is. A maguk szerény eszközeivel igyekeztek esélyt biztosítani a kis tanyai gyerekeknek a továbbtanuláshoz, a képességeik kiaknázásához vagy csak egyszerűen a felzárkózáshoz. A mi iskolánkban biztosított volt a mostanában annyit emlegetett integráció. Nem kivételeztek, önmagához mértek mindenkit. Aki több talentumot kapott, attól több teljesítményt is vártak. A. B. Józsika a tudományokban gyengén haladt, inkább csak a másolásig jutott el, viszont nagyon udvarias, szolgálatkész kisfiú lett, aki elsőként rontott át a tantermen, hogy a tanító néni leejtett ceruzáját felvegye. Édesanyám sokat dicsérte, és mindenféle gyakorlati feladattal bízta meg, amit Józsika örömmel teljesített. M. Marika a mai ismereteim szerint valószínűleg diszlexiás lehetett. Anya nagyon megszenvedett vele az első néhány évben. Később őt is példaként emlegette, hogy nem szabad lemondani egy gyerekről sem, mert lám, M. Marika is hogy kinyílt. S. Irma okos kislány volt, élénk szemű, de hónapokig nem volt hajlandó megszólalni. Aztán még mi is itt voltunk, „tanítógyerekek”, szerencsére jó felfogással. Velünk sem kivételeztek. Sőt! Szigorúbbak voltak, mint másokkal. Édesanyám úgy fogalmazta meg, hogy nekünk kell példát mutatni a többi gyerek számára is, mert hogyan kívánják, hogy szót fogadjanak, tanuljanak, ne rendetlenkedjenek az iskolások, ha a tanítók gyerekei is azt teszik. Hát ez a példamutatás néha nagy terhűnkre volt! Ki is nyilvánítottuk többször, hogy nem jó tanítók gyerekének lenni. A tanulás terén minket meglehetős önállóságra szoktattak. Megkérdezték, hogy készen vagyunk-e a leckével, de nem emlékszem, hogy kikérdeztek volna, pedig ezen a területen rám fért volna a fülön fogás. Az írásbeli feladataimat mindig elkészítettem, de a szöveges tanulni valót már jobban hanyagoltam, mert sokszor elszúrtam az időmet. Szerencsémre a lényeget gyorsan megértettem, aztán a „csendes órákon” meg az óraközi szünetekben gyorsan rátanultam a szövegre. Ebben nagy partner volt Halász Eta barátnőm! Amikor Kati nővérem iskolás lett, untam magam, és mentem hallgatózni a tanterem ajtajához egy-egy könyvvel, füzettel a hónom alatt. Végül megsajnáltak és beengedtek. Emlékszem, hogy egy kockás füzetbe írtam én is a hármasokat, mint a két évvel idősebbek. így lettem aztán „előiskolás”, mert 5 évesen már régen túl voltam az alapokon. Az akkori igazgató bácsi azt javasolta, hogy menjek iskolába, de váljam be a 8. osztályban a kortársaimat, és bizonyítványt csak egy évvel későbbről kapjak, a koromnak megfelelően. Hát ezt most sem látom jó ötletnek, mert ennek köszönhetem, hogy a 8. osztályt így kétszer kellett járnom, ami miatt folyton magyarázkodnom kellett, és szinte bukásnak él111
