Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
és a tanév végére az osztályfoknak megfelelő célok elérését. Váltogatták egymást a „csendes” és „hangos” órák, amelyek mindegyikén értelmes elfoglaltságot kellett biztosítani a nebulók számára. No, előnye is volt a kényszerű összezártságnak, ugyanis egyrészt önálló munkához szoktatott, másrészt - repetitio est mater studiorum - a hangos órák magyarázatai, feleletei előre és visszafelé is biztosították a tájékozódást, illetve megerősítést. Ehhez kellettek a lelkiismeretes tanítók! Ahogy visszaemlékszem, a kredencen, asztalon stószokban álltak a javításra váró fűzetek, dolgozatok, amiket többnyire este, lámpafénynél böngésztek. Ez az egyik legjellegzetesebb kép, ami fényképszerűén bevésődött az agyamba gyerekkoromból. A szoba közepén szétnyitott asztal, a közepén petróleumlámpa, szüléink az asztal fölé görnyedve vázlatokat írnak a másnapi tanításhoz, piros cemzával javítanak, könyveket lapoznak. Édesapám kezében megáll a toll, egyre laposabbakat pislog... Édesanyám fölnéz és megkérdezi: „Palikám, csak nem jött el a te időd (mármint az elalvás- hoz)?” A válasz: „Hm? Mit akarsz jóasszony? Friss vagyok.” Mi, gyerekek is az asztalnál mókolunk (rajzolunk, játszunk, későbbi években pedig olvasunk, leckét írunk). Öreganya a kályha mellett ül a hintaszékben, és csöndben morzsolgatja a rózsafüzért. Időnként megkérdezi: „Gyerekek, nem kellene még vacsorázni?” Pepike is az asztalhoz húzódva bóbiskol egy képes olvasókönyv fölött, várva, hogy végre vacsorázni menjen a társaság a konyhába. Az ötvenes években először gyakorlós, később végzett tanítókat, tanárokat is helyeztek Tajóba. Volt, aki csak egy, mások több évet is lehúztak a tanyai iskolában. A szüleim szeretettel fogadták őket, igyekeztek családias légkört biztosítani, segítették a beilleszkedésüket, a fiatalokat hasznos szakmai tanácsokkal támogatták. Sokukat szinte gyermekükként szerették, és később is kapcsolatban maradtak velük. Lovasi Ancikából pedig Varga Lajosnéként nemcsak kedves kolléganő, barát, hanem közeli szomszéd is lett. A pedagógusok számának növekedésével bizonyos mértékű szakosodásra, sőt szakkörök beindítására is lehetőség nyílt. így például a régóta működő színjátszó kör mellett az 1960-as években Hudoba József zenei, édesapám pedig méhészeti szakkört indított. Apa legkedvesebb szakköröse Tómán Mihály is itt alapozta meg méhészeti tudását. A helyben lakó tanyai tanítók munkája nemcsak abból állt, hogy elmondják a tananyagot és feleltetnek. A felkészülésen túl az iskola takarítása, fűtése, a WC-k, járdák tisztítása, tűzifa bekészítése is részben rájuk maradt. Hivatalosan Pepi néni volt a takarító, de megosztva végeztük ezeket a munkákat. Havazáskor még hozzájött a hólapátolás is, ami ugyancsak megerőltető feladat volt a terület nagyságát tekintve. Már hajnalban neki kellett állni ezeknek a munkáknak - amiben a főszerep édesapámnak jutott - hogy 8 órára, a tanítás kezdetére minden rendben legyen. Szükség is volt a fűtött teremre, hiszen több gyerek jött télben-fagyban nagyon messziről: a vasút mellől, a zsanai buckák közeléből, Agasegyháza környékéről. Nagyjából 5 km-es körzetből. Kimondani is sok, nemhogy nap mint nap legyalogolni oda- vissza. Pláne télen. Gyakran volt havas telünk. Voltak olyan apukák, akik befogták a lovasszánokat, és összegyűjtve a gyerekeket, csilingelve, vidáman siklottak az iskoláig. Olyanra is emlékszem, amikor „megszántották” a havat, azaz ösvényt húztak a sűrűbben járt utakon. Akiknek nem telt a szánfogatra, gyalog botorkáltak. Pedig akkor még nem volt bélelt csizma és víztaszító spray! Már felnőtt voltam, mikor az első csizmát vettem. Gyerekkorunkban magas szárú fűzős cipőt viseltünk, ami bizony elég könnyen beázott, aztán papírral kitömve jó sokáig száradt. Illett rá vigyázni, mert vagy örököltük, vagy még mi is tovább örökítettük. Kevés gyereknek jutott pénz hócipőre. 110
