Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)

Visszaemlékezések

mit akar, mert erősen borközi állapotban volt. De Antónia néni még azt sem engedte meg neki, hogy ránk nyithassa az ajtót.

— Magának tanítási idő alatt itt semmi helye nincs! — kiáltotta szigorúan Antónia tanító néni. Azt is hozzátette: - Ha nem megy szép szóra, kihívatom a csendőrséget!

Mi a pad alján lapultunk, onnan figyeltük, megembereli-e magát a részeg? Nagy megkönnyebbülésünkre nem erőszakoskodott tovább. Dülöngélt még egy darabig az ajtó előtt, aztán eltántorgott az iskola elől.

Ettől az embertől is féltem. Általában féltem az emberektől. Az elmaradott tanyavilágban a gyereket nem is vették ember számba. Volt belőlünk elég! A legtöbb tanyasi családban hét-nyolc! Még annyiba se vettek minket, mint az állatokat. Súlyos ítélet, de így van. Mert ha az állat megbetegedett, ahhoz orvost hívtak, de a gyerekhez szinte soha!

Mi is nyolcán nőttünk föl testvérek úgy, hogy orvos nem látott bennünket.

Ilyen elhagyatottságban lelkűnknek oázis volt az iskola. Az egyetlen hely a puszta világában, amit a vallásosság töltött ki. Szelídebb szavaival, szép énekeivel, a Biblia történeteivel egyedül az iskola beszélt hozzánk a szeretet nyelvén. Minden tanítási napot imádsággal kezdtünk és úgy is fejeztük be. Az órákon, pedig legalább annyit foglalkoztunk a Bibliával, mint a számtannal és a nyelvtannal.

Ekkor 1935-öt írtunk. Még ugyan híre-hamva sem volt a második világháborúnak, de a katonáskodásra való nevelés a levente mozgalom keretében egyre szigorúbb követelményeivel eljutott az Isten háta mögötti homok világába is. Istálló-iskolánk falán szinte kiáltotta a nagybetűs fekete sor: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”

Még irkánk borítóján is a szépséges rajz azt sugallta, amit Petőfi Sándor így fejezett ki:

Ha a Föld az Isten kalapja,

Akkor hazánk a bokréta rajta.

Antónia tanító néni azonban nemcsak azt tudta, amit a tankönyvek és felettesei előírtak a számára. Megérezte, hogy tanítványaira nagyon szomorú sors leselkedik. Emlékszem jól, hatodikos koromban a vizsga előtti napokban szinte kizárólag velünk, végzősökkel foglalkozott. Maga köré gyűjtött minket és olyan meghitt egyszerűséggel, mintha nem is a tanító nénink volna, hanem hosszú útra induló gyermekei lennénk, a ránk váró nehézségekről beszélt nekünk. Szavai nemcsak elgondolkoztattak, kicsit össze is szorították a szívemet. Különösen, amikor a háború vérzivataráról beszélt. Tulajdonképpen az első világháború rettenetes szenvedéseit elevenítette föl előttünk, mi mégsem a múlt szörnyűségeivel telítődtünk, hanem annak megsejtésével, ami a jövőben fog bekövetkezni. Antónia tanító néni az imádkozás fontosságáról beszélt, többek között arról, hogy imára nemcsak az iskolapadban van szükségünk, és nem csupán addig, amíg szüléink, ha nyugovóra tér a család, az imádkozást a kisgyerek számára előírják, hanem felnőtt korunkban is. Én akárhányszor képzeltem magam felnőttnek, mindig csatatéren találtam magam, ágyúk bömböltek, és ahogy a költő mondta, „halálhörgés és siralom” vett körül. A tanító néni azt mondta:

— Ha az életben olyan nehéz helyzetbe kerültök, hogy úgy érzitek, már senki emberfia nem segíthet rajtatok, akkor Szűz Máriához kell fohászkodnotok, mivel Magyarország Szűz Mária országa. O meghallgat és segíteni fog.

Antónia tanító néni imádsága így hangzott:

104