Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
Szép kocsit csináltatok Éd’sanyám számára; Nem kell, hogy a templomot Gyalogosan járja. Lesz arany szegélyzetű Imádságos könyve, Krisztus urunk képe lesz Szépen metszve benne. Végesvégül lesz nekem Dúsgazdag könyvtáram; Akkor majd a verseket Nem pénzért csinálom. Ingyen osztom azokat Szét az újságokba; Minden szerkesztő, tudom, Szívesen fogadja. Pistinak meg majd veszek Drága paripákat, Rajtok jó Istók öcsém Vásárokra járhat. S hogyha szép lyányt kaphatok. — De magyar lelkűt ám! — Ed’sapám táncolni fog Fia lakodalmán. így élünk majd boldogan A ’ mulatságoknak, így biz, édes szüleim... Gazdagodjam meg csak! Édesanyámra függesztve szemem alig mondtam el Petőfi verséből az első két-három szakaszt, egyszer csak látom, zsebkendők kerülnek elő a zsebekből, potyognak a könnyek, néhányan sími kezdenek. Odáig jutottam el a versmondásban, hogy szép kocsit csináltatok Édesanyám számára, nem kell, hogy a templomot gyalogosan járja. Meg odáig, hogy lesz arany szegélyzetű imádságos könyve, Krisztus Urunk képe lesz szépen metszve benne. Ekkor megláttam, hogy édesanyám sír. Én már azt sem tudtam elképzelni, hogy a többiek miért sírnak. Mondtam, mondtam csak a vers szavait, de az értelmüket nem fogtam fel. Amikor pedig édesanyám is simi kezdett, abban a pillanatban elakadt a szavam, és úgy éreztem, hogy gombóc nőtt a torkomban. Kitört teljes erővel rajtam is a sírás. Antónia tanító néni látta, nem folytathatom tovább a verset. Nem is biztatott rá, nem súgta a következő sorokat, hanem úgy tett, mintha a vers éppen ott fejeződött volna be, ahol abbahagytam, és tapsolni kezdett. Nyomában a síró, szipogó felnőtt hallgatóság is viharosan megtapsolt. Én odaszaladtam édesanyámhoz, fejemet belehajtottam a kötényébe, az arcomat is betakartam vele, hogy nagy szégyenembe, amiért nem tudtam elmondani a verset, most senki emberfia ne lásson. Nem is tudom, hogy folyt tovább, miként ért véget a vizsgaünnepély. Azt se, hogy melyikünk sírása csillapodott le előbb, az enyém-e vagy az édesanyámé. Még éreztem a fejemen Antónia tanító néni megnyugtató, meleg tenyerét - de az ő jóságos szemébe se mertem volna belenézni semmi pénzért aztán édesanyámmal hazatértünk az iskolából. De még nagyon sokáig ennek az esetnek a hatása alatt álltam. Antónia tanító néni imája Szerettem a mi istálló-iskolánkba járni! Az iskola falai között védelmet éreztem. Oda tanítási idő alatt kívülálló nem léphetett be. Bent csak mi voltunk, Antónia tanító néni és a gyerekek. Egyszer az egyik fiúnak az apja erőnek erejével be akart jönni a tanterembe. Kifogásolni akart valamit, arra már nem emlékszem, hogy mit. Talán ő maga sem tudta, hogy 103
