Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
a vizsgán. Most már tudom, nem véletlenül választotta azt a verset nekem a tanító néni. Tudta, hogyan csalhat könnyet ki a hallgatóság szeméből. A vers annyira rám, a sorsomra szabott volt, mintha legalább is nekem írta volna Petőfi Sándor. Mert Ő írta, Petőfi. Ha ezt a verset egy módos gazdaember fia szavalta volna el, semmi különösebb hatást nem keltett volna. De mivel én a tanyavilág legszegényebb gyereke szavaltam el, mezítláb, folt hátán folt rövid nadrágomban, Petőfi Sándor verse úgy jött ki a számból, mintha ott, a hallgatóim előtt az én lelkem szólalt volna meg. A nagy feladatba belesápadva, izgatottan és büszkén álltam fel a dobogóra. Noha itt mindjárt előre kell bocsátanom, hogy szavallatom kudarcba fulladt. Mégis nagyon nagy sikerem volt. Heves, hosszú tapsot kaptam és mindenki sírt.- Szülőimhez!- mondtam be a címet. Majd azt, hogy: - írta Petőfi Sándor. Édesanyám hetek óta tudta, hogy szavalni fogok. O is tudta, hogy ezzel mekkora kitüntetés ért. Talán sejtette azt is, hogy nem kizárólag az előmenetelem miatt részesültem benne, hanem sok kicsi gyerekből álló nagy családunk és kimondhatatlanul nagy szegénységünk miatt. A vizsga reggelén nagyon gondosan megmosakodtam, de édesanyám nem egészen lehetett megelégedve az eredménnyel, mert szappan nem lévén a háznál, egy tégladarabbal alaposan megsúrolta a lábamat.- Ha már cipőd nincs, legalább a lábad tiszta legyen!- mondta félig sírósan, de kínjában is nevetősen. Elkapta a kezemet, és már indultunk is az iskolába. Mi, gyerekek a fal mellett sorakoztunk fel, a padsorokat átadtuk a hallgatóságnak. A szülők nagy komolyan beültek az iskolapadba, mi pedig lámpalázzal küszködve a sorunkra vártunk. A szavalatok sorrendjében én voltam a legutolsó. Édesanyám az első pad szélén ült. Azt hiszem ez lett a vesztem. Néztem rá, de ő még kerülte a pillantásomat. Lehajtott fejjel ült, biztosan miattam szorongott. Amikor Antónia néni megszólalt és bejelentette, hogy:- A következő verset a kis Elek Éajcsika fogja elszavalni - édesanyám még a száját is összeszorította, nemcsak a szemét csukta be. Pedig, ha kinyitja, láthatta volna, hogy Antónia tanító néni mosolygósán a dobogó közelében áll, árad belőle a megnyugtató derűsség, és minden percben kész rá, hogy azt, aki a versmondásban elakad, nyomban kisegítse. Amikor fölálltam a dobogóra, egyszerre láttam mindkettőjüket, Antónia tanító nénit is, édesanyát is. Még éreztem, hogy mindketten nekem akarnak segíteni. Meghajoltam és belefogtam. íme, Petőfi Sándor verse: Hej édes szülőim, Gazdagodjam megcsald Akkor, hiszem Istenem, Nem panaszolkodnak. Minden teljesülni fog, Amit csak kívánnak; Megelőzőm vágyait Ed ’sapám s anyámnak. Lesz csinos ház, amiben Megvonulnak szépen; Pince lesz a ház alatt, Jó bor a pincében. Meghíhatja éd’sapám Minden jóbarátját; Borozás közt leiköket A jókedvbe mártják. 102
