Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)

Visszaemlékezések

Az óraközi szünetek máig emlékezetesek. Játszottunk, uzsonnáztunk. Még ma is emlékszem Géczi Lajos szegényebb sorsú iskolatársamra, akivel én megosztottam uzsonnámat, mivel ő nem hozott.

Az is felötlik bennem, hogy esetenként szüneti magatartásunk miatt tanítónknak vesszővel kellett igazságot osztani. Többször meg is érdemeltük. Emlékszem egy esetre: Kézimunka órán szalmából kalapkészítés volt a feladatunk. Mindannyian vittünk az iskolába zsuppszalmát. Többet, mint kellett. Szünetben a felesleggel a WC-be vonultunk néhányan, és ott meggyújtottuk a maradékot. Majdnem felgyulladt a fából, deszkából készült illemhely. Tanítónk koronafa pálcával hívta fel figyelmünket a WC-ben történő tüzelés veszélyes voltára.

Mihaleczki tanító néni nagyon szigorú volt. Ő tartotta a hittan órákat is. A katekizmus nehezen ment a fejünkbe. Hogy az ismeretszerzést meggyorsítsa, gyakran tenyerest is alkalmazott.

Végig az úgynevezett régi iskolába jártam. Szüleim is annak padjait koptatták. Elavult, nem iskolának való épület volt. A különbség számomra is akkor vált szembetűnővé, amikor az új iskola felépült. Mindezek ellenére büszke és boldog vagyok még napjainkban is arra, hogy ennek az iskolának lehettem tanulójajó tanítók keze alatt.

Annak külön is örülök, hogy szüleim, a feleségem és én, de még a mi gyermekeink is idejártak. Fájdalmat okozott, amikor ezt a hosszú időn át jól és eredményesen működő iskolát bezárták. Ennek a lépésnek a következtében folyamatosan és fokozatosan Sűrü- tajó arculata is megváltozott.

Csendes Béla, 94 éves, tajói diák 1922-1928

Részletek „A szerencse fia” című könyvből

Elek Lajos elbeszéléskötetében nehéz sorsáról, iskolai életéről, tanítójáról, Antónia néniről szívbemarkolóan szép gondolatokat fogalmazott meg. Az iránta való tisztelet kifejezése miatt is kerül két novellája a visszaemlékezések sorába. Ezeket felesége szíves engedélyével adjuk közre.

Sír az egész záróünnepély

Az én gyermekkoromban hat elemi volt a kötelező. A hat elemit muszáj volt kijárni, aztán utána a továbbtanulásról már szó se lehetett. Akármennyire szerettem volna, a mi ínséges helyzetünk nem engedte meg.

Tajón egy régi istállót alakítottak át iskolává. Egyetlen helyiségből állt, tízszemélyes padsorok voltak benne. Tanító nénimet úgy hívták, hogy Kerschbaummayer Antónia. Szigorú volt, de mindenkihez igazságos. Én nagyon szerettem. Antónia tanító néni is szeretett engem. Tudta, hogy még a többi tanyasi gyerekhez képest is milyen szánalmas életem van. Végig ő tanított, elsőtől a hatodikig.

Szomorú sorsom miatt egyszer még meg is siratott.

Második osztályos koromban történt. Május elseje következett, vizsgára készültünk. A nagy nap alkalmából kis ünnepélyt akart rendezni Antónia tanító néni. A jól tanuló gyerekek ilyenkor verset szavaltak, szép énekeket, népdalokat tanított be nekünk Antónia tanító néni, azt adtuk elő csoportosan. Mindenki lázban égett, készülődött, hiszen a vizsgára eljöttek a szülők is, még a gyerekek nagyobb testvérei is - senki nem akart szégyenben maradni.

Én nem tartoztam a legjobb tanulók közé, csak szerény közepes voltam, mégis mit nem talált ki Antónia tanító néni! Kivételesen én is kaptam tőle verset, hogy elszavaljam

101