Vorák József: Halasi móringlevelek - Thorma János Múzeum könyvei 31. (Kiskunhalas, 2009)
Janó Ákos: Vorák József és a halasi móringlevelek
sági szerződést mutatott be a Bács-Kiskun megyei Szánk falu református lelkészi hivatala irattárából. A kiskunhalasi házassági szerződések teljes anyagát szerzőnk kérésére elsőként dr. Balázs Tamás ügyvéd vette vizsgálat alá, s jogtörténeti szempontok szerint elemezte és értékelte azokat. Kéziratban maradt dolgozatában (Móringlevelekről. 1979. Thorma János Múzeum 22775) abból indult ki, hogy a férjhez menő lányért valamikor vételár járt. A felserdült, eladósorba került lányt ma is „eladónak” mondják. A házasságkötéskor a vőlegény részéről adott jegyajándék és a menyasszony szülei részéről a vőlegénynek adott „hozomány” szokása a pogány korra nyúlik vissza. A menyasszony hibáján kívüli jegyességet bontó vőlegény a középkorban büntetésül vérdíjjal tartozott. A ,jegypénz” pedig, amit a menyasszony kapott, eredeti, ősi értelemben a nő vételárának foglalója volt. A XIII. századtól erre kijelölt és felhatalmazott egyházi hatóságok, káptalanok és konventek, az úgynevezett „hiteles helyek”, az állami szervek vagy magánszemélyek között kötött ügyletekről egyezségekről, adományokról, vagyoni és személyi vonatkozású döntésekről hitelesítő okleveleket állítottak ki, és ezek eredeti példányát biztonságos őrizet alatt tartották. A magyar általános hatályú országos jogban nem volt egységes magánjogi kódex, e helyett a Corpus Juris szövedékein kellett a jogalkalmazónak eligazodni. Kivételes helyzetben voltak a partikuláris jog területi hatálya alatt élők, mint a halasiak is, akik az 1799. évtől a jászkun statútum rendelkezéseinek megfelelően voltak jogosultak magán jogügyekben eljárni. Az egyházhatósági hiteleshelyek szerepét 1858-tól a közjegyzői intézmény vette át. Esetleges vitás ügyekben az emlékezeten alapuló, vagy csak tanúvallomások által igazolható egyezségek hitelét felülmúló „közokiratok” szükségességét az alsóbb rendű (falusi) közösségek is érezték, de a maguk körében a megállapodások feltételeinek megőrzésére és a szavak maradandóságának biztosítására magasabb szintű intézményi formát igénybe venni nem tudtak, s bizalmukat a helyi egyházakba vetették. így váltak a XIX. század első felében a középkori okleveles gyakorlat késői emlékeként újjáéledő falusi „hiteleshelyekké” az egyházi anyakönyvek és irattárak, amelyek az érintett családok, leendő házasfelek közötti anyagi viszonyok kifejezői, majdani biztonságukat szolgáló közös elhatározások bizonyságtételei lehettek. A dolgozatban vizsgált „móringlevelek” átívelik a XIX. századot. Az ekkor érvényes kategóriák az alábbi jogintézményekre vonatkoznak: hitbér, hozomány, a túlélő házastárs özvegyi joga, özvegyi öröklés, hitvestársi öröklés és a házassággal kapcsolatos vagyoni viszonyok szabályozása. Mint Európa más országaiban Magyarországon és a Jászkunságban sem volt a férjhez ment nő közszerző. A férj szabadon rendelkezett a házasság alatt szerzett javak felett. Ha kívánta, a közszerzést úgy vihette be a házasságba, hogy az ingatlanszerző jogügyletbe belefoglaltatta, szerzőként szerepeltette feleségét is, vagy a közszerzésben a házastárssal külön megállapodást kötött, például éppen a móringlevélbe foglalt kötelezettségvállalás szerint. Az általunk ismert első halasi móringlevél idején (1814) már életben volt (Magyarországon még nem) az Osztrák Polgári Törvénykönyv, amely így definiálta a házassági szerződést: „Házasulási egyezményeknek azon szerződések neveztetnek, melyek a házassági egybekelés tekintetéből a vagyonra nézve köttetnek és főképp a hozományt, hitbért, vagy az értéknek halál esetére határozott életfogytiglani haszonélvezetét és az özvegyi tartást tárgyazzák.” A kiskunhalasi házassági szerződéseken nyomon követhető, hogy miként alakult ki a helyi szokásjogban ez a közjogi forma, amelyben a fent tárgyalt jogintézmények fokozatosan kaptak helyet az írott hitbér mellett az özvegyi jog, özvegyi és hitvestár6
