Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Történelem - Kolozsváry-Kiss István: Adatok a kiskunhalasi Sóstó-fürdő történetéhez
190 Kolozsváry-ICiss István lyek különös vonzerőt gyakorolnának az idegenekre. Halason nem találhatni. Jóravaló, egyszerű nép, egyszerű környezetben: egyszerű kép, egyszerű keretben. Van mégis a város közelében egy olyan kincs, melyet ha értékesíteni tudnák, nagyban hozzájárulna városunk emeléséhez, ez a sóstó nevű gyógyfürdő és mulatóhely. Gyógyító erejét és hatását egész részletességgel kimutatta ezelőtt két évvel a város akkori főorvosa Dr. Molnár István; utalunk-e részben a „Kis-Kun-Halas” 1886. évi 19. számára. E sorok czélja csupán figyelmeztetni a fürdő tulajdonosát és a város elöljáróságát arra, hogy nekik a város érdekében kötelességük gondoskodni róla, hogy a sóstó, az őt megillető helyet elfoglalja hazai fürdőink sorában. A fürdő tulajdonosa a halasi ref. egyház. Nem szólunk arról, hogy egy magánvállalkozó egyénnél nem-e jobb kezekben volna a fürdő sorsa letéve, mint egy testületnél; ma az egyházé a Sóstó, s mi az adott viszonyokhoz számolunk. Az egyháznak, mint magántulajdonosnak, a fürdő körül vannak kétségkívül kötelességei; de ennek határt szab a jövedelmezőség kérdése. Arra nem lehet a tulajdonost kényszeríteni, hogy olyan beruházásokat tegyen, melyek neki meg nem térülnek; és e tekintetben csakis a tulajdonos spekulativ szemlélete az irányadó. Ha a tulajdonos egyház azt hiszi, hogy nem érdemes neki a Sóstóra költeni, ha jobbnak látja azt a mai állapotában meghagyni, senki őt az ellenkezőre nem kényszerítheti. Másként áll a dolog a várossal. Miután a sóstó közkincs, és mint említettük, nagyban hozzájárulhat az idegenek forgalmának emeléséhez, és az által Halas élénkítéséhez és fölvirágozta- tásához, a városnak ez irányban minden tőle telhetőt el kell követnie. A legelső, a mit várunk, hogy a fővárosi lapokban üttesse meg a fürdő érdekében a nagy dobot, ép úgy mint ezt a többi fürdők teszik. Korunknak egyikjellemző sajátsága, hogy a reklám a boldogulhatás eszköze; nem mondjuk, hogy ez szép vagy helyes, hanem hát miután az egész világ ezt követi, nem volna eszélyes dolog kivételt képezni akarni. Azután pedig kötelessége a városnak a vasútigazgatóságoknál mérsékelt jegyeket eszközölni ki a fürdő látogatói számára. E czél elérésére tökéletesen elég egy egyszerű megkeresvény a hazai vasutak összes igazgatóságaihoz, melyek bizonyosan a legnagyobb készséggel eleget tesznek a kívánságnak. Megtehetné a város, hogy (talán egy gyümölcskiállítással kapcsolatban) ünnepélyt rendezhetne a sóstón, és arra a fővárosból és a vidékről meghívhatná azokat, akiknek a fürdő hírnevének terjesztéséhez hozzájárulni módjukban áll t.i. orvosokat és hírlapírókat. Végül kötelessége a városnak - s ezt elodázhatatlanul meg kell tennie! - hogy a sóstóhoz vezető országutat jó karba hozza és befásítsa. Visszatérve a tulajdonos egyházhoz, azt hisszük, attól is elvárható, hogy egyfelől a városnak az imént jelzett kötelességei teljesítése körül segédkezet nyújt, másfelől pedig (mert hisz az ő magánérdekéről is van szó) a fürdő látogatóinak a kényelméről minden tekintetben gondoskodik. Nézzük meg csak, mit tesznek a többi gyógyfürdők; lépten nyomon találkozik az ember czikkekkel és hirdetésekkel, melyekben a fürdő gyógyító hatása, kitűnő vendéglője, kényelmes vendégszobái, szép parkja és sétányai stb. stb. dicsőittetnek, csak ami árva sóstónkról hallgat a krónika. Volna csak a sóstó Vadkerten, vagy Kis Kőrösön, majd csinálnák mellette a reklámot, síp- pal-dobbal! így pedig az ismeretlenség homályfödi. S mi ennek az oka? Nem más, mint az élhetetlenség!
