Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Régészet - Wicker Erika: Szarmata falu a Tompa-elkerülő úton. Visszaemlékezés egy régi ásatásra
HALASI MÚZEUM 3. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 135. évfordulójára 15 Szarmata falu a Tompa-elkerülő úton Visszaemlékezés egy régi ásatásra* Wicker Erika Lengyelné László Veronikának, Tompa akkori polgármesterének és az ásatáson részt vevő középiskolásoknak, köszönettel a segítségért Éppen 16 éve, 1993 tavaszára készültek el a Tompát dél felől elkerülő út tervei. Mielőtt azonban maga az útépítés elkezdődött volna, a hatályos törvényeknek megfelelően a területileg illetékes múzeumnak nyilatkozni kellett arról, hogy az érintett területen vannak-e régészeti lelőhelyek. A kiskunhalasi Thorma János Múzeum régészeti gyűjteményében azonban nem volt olyan lelet, adattárában olyan feljegyzés, mely erre a területre vonatkozott volna. Ahhoz tehát, hogy a kérdésre igennel vagy nemmel felelhessünk, a helyszint kellett megvizsgálni. A terület bejárása Gyakran kérdezik meg tőlem, ugyan honnan tudtuk, hogy éppen itt kellett ásnunk, honnan tudtunk, hogy itt „valami” van a földben, pedig senki a környéken nem emlékszik arra, hogy errefelé valamikor falu vagy temető lett volna. Természetesen nem emlékezhet, hiszen azokon a településeken, melyeket a régészek feltárnak, sok-sok száz vagy több ezer évvel ezelőtt éltek elődeink. Annak, hogy megtudjuk, mit rejt a föld, többféle módja van. Az egyiket, amit a régészek szinte naponta alkalmaznak, terepbejárásnak hívjuk. A régészeti terepbejárás valójában igen egyszerű és az esetek többségében célravezető módszer. Végig kell járni az érintett területet, s a földfelszínen talált leleteket, legtöbbször edénytöredékeket össze kell gyűjteni. Mivel a kerámia anyaga, színe, formája igen jellemző egy-egy népre, népcsoportra, ezek - a laikus számára értéktelennek tűnő - edénydarabok pontosanjelezni fogják, hogy a föld alatt mely korszakból származó falu maradványai rejtőznek. A háztartási hulladékot, azaz a törött agyagedényeket és szerszámokat és persze az ételmaradékot ugyanis évezredeken keresztül a házak közelében levő szemetesgödrökbe dobták. Ha a területet a közelmúltban felszántották, az eke egyszerűen a felszínre hozta e gödrök felső szintjének leleteit. Ezekből mára csak az agyagból készített edények, fémtárgyak maradnak meg, s az egykori ételmaradék számunkra „állatcsonttá” vált. E csontok önmagukban persze nem alkalmasak kormeghatározásra, ám pontosan jelzik, hogy az adott falu népe milyen állatokat tartott: vizsgálatukkal nem a régészek, hanem az archeozoológusok foglalkoznak. A terepbejárás csak a viszonylag frissen szántott részeken lehet eredményes: réten, legelőn nemigen remélhetjük, hogy régészeti leleteket találunk. Ugyancsak kevés az esélye annak, hogy egykori temetők sírjaira bukkanjunk. Azokat ugyanis mélyebbre ásták. Szántás többnyire nem bolygatja őket: nyomaik inkább gödör- vagy házalap-ásáskor, gyakran területrendezési * Tíz évvel a feltárás után, 2003-ban hívtak meg Tompára, hogy előadást tartsak a szarmata falu feltárásáról. Egy tervezett helytörténeti sorozat számára írásos formában is elkészítettem, de a kiadvány megvalósulására nem került sor. Ebben a kötetben változatlan formában jelenik meg a kézirat, szakpublikációkba nem való történeti összegzéssel és módszertani megjegyzésekkel, melyek azonban reményeim szerint a laikus érdeklődők számára adhatnak új információkat.
