Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Régészet - Wicker Erika: Szarmata falu a Tompa-elkerülő úton. Visszaemlékezés egy régi ásatásra
16 Wicker Erika munkák során válnak ismertté. Ezért előkerülésük terepbejárással általában nem prognosztizálható. A Tompát elkerülő út néhány kilométeres szakaszának és kétoldalt egy-egy, kb. 100-200 m-es sávnak a bejárása 1993. április 21. és május 13. között 12 napig tartott. Azért ilyen sokáig, mert a munkában a kiskunhalasi Szilády Áron Gimnázium 3-4 diákja is segítségemre volt, ezért általában csak délutánonként tudtunk kimenni a területre. Munkánkat a harmadik napon koronázta siker. A tervezett út első három km-es szakaszán régészeti lelet nem került elő. Igaz, nem is igen vártuk, hiszen ez a rész meglehetősen lapos volt, s régészeti lelőhelyek, azaz az egykor lakott területek többnyire kiemelkedéseken vannak. (Ma már tudjuk, hogy pl. a nagy kiterjedésű szarmata településekhez tartozó állattartó részek, különösen a kopolyakutak a mélyen fekvő részeken találhatók.) Ezt követően a terület dombosabbá vált. Itt, az akkor még csak tervezett üzemanyagtöltő állomás helyén olyan mennyiségű és jellegzetes edénydarabot találtunk, hogy joggal feltételeztük; a kiemelkedésen 1700-1800 éves, nagy kiterjedésű szarmata település van. Néhány szó a szarmatákról (időszámításunk kezdetétől - 5. századig) A szarmaták iráni eredetű és nyelvű lovasnomád népe a Volga vidékéről és a dél-orosz szteppéről indulva nagyjából akkor szállta meg az Alföldet, amikor a rómaiak birodalmukhoz csatolták a Dunántúlt, Pannónia provinciát. Több törzsük közül először a jazigok települtek le a Dunától keletre, később csatlakoztak hozzájuk a rokon roxolán és alán törzsek is. Kezdetben - Dacia provincia megalakításáig - szoros és állandó kapcsolatot tartottak főként az Al-Duna mellett maradt rokonaikkal, kereskedelmük elsősorban a Kárpát-medencében hiányzó vas behozatalát célozta. A két római provincia közé ékelődött szarmata törzsek ittlétük több mint 400 éve alatt folyamatos és állandó kapcsolatban álltak római birodalombeli szomszédaikkal. Viszonyuk hol háborús, hol békés volt, de kereskedelmi kapcsolataik sosem szüneteltek. Ezért olyan gyakoriak a szarmata leletanyagban a római eredetű tárgyak. Mint annyi más, keletről jött lovasnomád népnek korábban és később is, a szarmatáknak is a magyar alföld jelentette a vándorlás végét. Korábban lényegében nem az Ural, hanem a Duna képezte Európa és Ázsia határát. Ennek egyszerű oka van: a magyar alföld ugyanis az összefüggő eurázsiai steppék utolsó állomása. Európa nyugati részén a táj földrajzilag jobban tagolt: nagy kiterjedésű hegyes-dombos területek váltakoznak viszonylag kicsi sík vidékekkel. E geográfiai viszonyok jobban kedveztek a letelepülő életmódra alapozott, szilárd államalakulatok létrejöttéhez. Ázsiában viszont óriási steppés—ligetes területek álltak a nagyállattartó nomád népek rendelkezésére. És ha ellenség vagy bármely más ok miatt el kellett vándorolniuk, egyetlen lehetőségük az volt, hogy új legelők felé keressenek új hazát. Az állataikat szükségszerűen terelő lovasnomád, nagyállattartó népek e kényszerű vándorlásuk során lényegében évezredek óta kitaposott ösvényeket jártak be. Ha a szarmatákat vesszük példaként, s a térképre nézünk, látnunk kell, hogy nem is volt választási lehetőségük. A mai Irán szinte teljes területét hegyek borítják, a szarmaták eredetileg - nagyállattartó életmódjuknak megfelelően - bizonnyal valahol a Kaspi-tenger és az Aral-tó közti területen lakhattak. Ha bármely ok miatt hazájukat elhagyni kényszerültek, két lehetőségük volt: indulhattak az Ural keleti vonulata mellett a nyugat-szibériai alföldre (ezt az utat nyilván annak éghajlata vagy aktuális “politikai” helyzete miatt nem választották), vagy a Kaspi-tenger és az Aral-tó között haladva nyugatra. Ez esetben minden nehézség nélkül érhettek magukkal terelt állataikkal együtt a Kaspi-tenger és a Kaukázus északi lejtője mellett, a Fekete tenger északi, majd nyugati
